A kiskorúak szektorában most csak tízen vagyunk. A többiek úgy döntöttek, hogy inkább visszamennek Szerbiába. Több mint öt hónapig semmi de semmi hírt nem kaptunk a menedékkérelmünkkel kapcsolatban. Minden nap kérdeztük a szociális munkásokat, amikor ételt hoztak nekünk, hogy tudnak-e bármit arról, hogy hol tart az ügyünk. De nem mondtak semmit. Aztán két napja idejött valaki egy papírdarabbal, és mondta, hogy mindannyian negatív választ kaptunk, úgyhogy vagy fellebbezzünk, vagy menjünk vissza Szerbiába. Én úgy döntöttem, hogy maradok, és megpróbálok segítséget kérni egy ügyvédtől, aki ennek a szervezetnek dolgozik, akik a migránsoknak segítenek. De másoknak már elegük volt abból, hogy öt hónapig kellett itt várniuk bezárva, úgyhogy inkább visszamentek a szabadkai táborba.
|
Már két hónapja itt vagyunk az unokatestvéremmel, és komolyan mondom, alig várom, hogy kikerüljek innen! Az első dolog, amit csinálni fogok, az lesz, hogy szerzek magamnak egy rendes KÁVÉT, egy török kávét, olyat, amilyet Szerbiában ittam. Nem elég, hogy az étel rossz és nem tápláló, még egy jó kávé vagy tea sincs itt. Két napja egy barátnőm, akit Szerbiából ismerek, sorra került, hogy bejöhessen a tranzitzónába. Kértem, hogy hozzon nekem török kávét Szerbiából. De sajnos egy másik szektorba helyezték, úgyhogy nem tudta nekem odaadni. Két napja könyörgöm az itteni szociális munkásoknak, de ők mindig azt mondják, hogy „holnap, holnap”, mert valamilyen speciális engedélyre van szükségük. Milyen engedély kell ahhoz, hogy valaki adjon nekem egy csomag kávét?
Minden nap egy újabb család érkezik a tranzitzónába. Sokszor türelmetlenül várjuk, hogy vajon melyik család lesz az, mert sokan közülünk több mint hét hónapot töltöttek velük együtt egy szerbiai táborban, mielőtt bejutottunk a tranzitzónába. Ezekkel a családokkal lehet, hogy egy emeleten vagy akár egy szobában laktunk az út során. Közben más családok elmennek innen - vannak, akik egy szebb jövő felé, egy nyitott táborba, mások inkább úgy döntenek, hogy visszamennek Szerbiába a második negatív döntés után, vagy azután, hogy sokáig nem érkezik válasz a kérelmükre. Ma két család is negatív választ kapott másodszorra. Összesen 15-en vannak, mindannyian afgánok. Azt mondták nekik, hogy ahonnan ők jönnek, az egy BIZTONSÁGOS terület és nem volt ott veszélyben az életük. 9 gyerekük van összesen, és teljesen reménytelen helyzetben, egyedül hagyták őket. Most vagy visszamennek Szerbiába, vagy itt maradnak, de akkor fizetniük kell az ételért, ki tudja, meddig.
Ebben a szektorban csak kurd családok vannak. Ez jó nekünk, mert így legalább egy nyelven beszélgethetünk a többiekkel, amíg itt vagyunk „a négy fal között”. A gyerekeink is játszhatnak más kurd gyerekekkel. Mi, felnőttek egész nap e körül az asztal körül ülünk, és arról beszélgetünk, mi lesz velünk, mialatt a gyerekek játszanak. Minden napunk így telik itt. Sem több, sem kevesebb. Ez már a negyedik hónapunk ezen a helyen. Mindannyian a második döntésünkre várunk hónapok óta. Az első hónapban mindenkinek elutasították a menedékkérelmét, nem értjük, miért. Anyám és apám minden nap azért imádkoznak, hogy a következő döntés legyen pozitív, mert máskülönben nem tudjuk, mit csináljunk… fogalmunk sincs, mit csináljunk.
Mi egy héttagú család vagyunk. Három lányunk van, a fiúk kint rohangálnak az udvaron. A 14 éves lányunk művész. Mielőtt beléptünk volna a tranzitzónába, tudtuk, hogy be leszünk zárva sokáig, szóval ő fogta az összes zsebpénzét, és rajzeszközöket vett rajta. Lettek festékei és tollhegyei, hogy folytassa az alkotást, amíg várakozunk. De a rendőrség elvette a rajzeszközeit, azt mondták neki, odaülhet a kisebb gyerekekhez és használhatja a szociális munkások által biztosított ceruzákat, zsírkrétákat a közösségi térben.
10-en vagyunk férfiak az egyedülálló férfiak szektorában, ami az egyik kisebb méretű részleg, kb. 70-80 négyzetméter. Van mozgatható háló, hogy labdajátékokat játszhassunk, de nincs labda. Korábban volt egy, amit használtunk, de túl magasra rúgtuk, a konténerek tetejéig, és be van szorulva a szögesdrót tekercsei közé. Most nem tudjuk, mit játszhatnánk. Megkértük a rendőröket, hogy vegyék le a labdát, de ők nem vették le. Nincs mit csinálnunk, amíg várunk az eljárásaink végére. Fekszünk az ágyban vagy ülünk kint a levegőn.
A feleségemmel, az egy közös gyerekünkkel és az ő két másik gyerekével jöttünk a tranzitzónába. Ő most 7 hónapos terhes a második gyermekünkkel. Másodszor kérek menedéket Magyarországon, ezért nem kapok ételt a szociális munkásoktól a tranzitzónában. Itt nincs bolt, és nem hagyhatjuk el a zónát, hogy ételt vegyünk. Azt mondják, ez az új törvény. Az utóbbi néhány hétben 10 kilót fogytam. A feleségem nincs túl jól, nekem kell vigyáznom a három gyerekre, amihez szintén erő kellene. A gyerekek és az anyjuk először nyújtottak be menedékkérelmet, így ők kapnak enni. És bár tilos ételt kihozni az ebédlőből, azt legalább most már megengedik a szociális munkások, hogy megegyem, amit a kisgyerekem hagy.
Két hónapja vagyok itt, most 5 hónapos terhes vagyok. Szerbiában lettem várandós. A férjemmel van már két gyerekünk, de ez a terhesség a legnehezebb. Szerbiában és itt is nagyon rossz körülmények között éltem. A szektor, amiben vagyunk, nagyon kicsi. Terhesként nincs lehetőségem semmi mozgásra. Egész nap a szobában vagyok, csak az 1 méterre levő WC-re megyek ki. Az étel mindig ugyanaz, már nem bírom. Minden nap rizst és csirkét adnak ebédre, reggelire egy szelet lekváros kenyeret. Esténként is kenyér van és valamilyen húskonzerv, amit rákenünk. Terhesként két pluszétkezés jár, de mindez nem elég és nem tápláló.
Két nappal ezelőtt koriandert szerettem volna, de nem kaphatok, mert csak a listán szereplő dolgok közül vásárolhatunk a szociális munkástól. Csak snacket, babot, borsót, csokoládét és cigarettát kaphatunk. Amikor megkértem a szociális munkásokat, azt mondták, nem vehetnek nekem, így csak sóvárgok. Remélhetőleg egy hónap múlva kikerülök innen. 16 éves vagyok. Több mint 8 hónapot töltöttem különböző szerbiai táborokban és nem hivatalos táborokban. Amikor Magyarországra kerültem, örültem, mert azt hittem, hogy fiatalkorúak otthonába kerülök, de a törvény megváltozott, és ide kerültem, a tranzitba. Eredeti dokumentumaim vannak az életkoromról, de ez már nem számít. A röszkei tranzitzónában vagyok, ahol van egy speciális szektor a fiatalkorúak számára. Mindannyian 14-18 évesek vagyunk. Semmi nincs itt nekünk. Nem szerveznek tanítást a számunkra. Más foglalkozásokat sem. Az egyetlen dolog, amivel el tudjuk foglalni magunkat, a telefonunk: egész nap ezzel játszunk. Nappal nincs internet, így egész éjjel fenn vagyunk, amikor erősebb a wifi, hogy letöltsük másnapra a játékokat. 6 konténer van a szektorban, öten vagyunk egy szobában. Hőség van a konténerben, mert csak egy ablaka van, az ajtó mellett, így nem lehet huzatot csinálni, hogy friss levegőt kapjunk. Néha szeretnék a szabadban aludni egy kicsit, de a rendőr biztos, hogy rám üvöltene, ezért meg sem próbálom soha.
Ma reggel 6-kor a rendőrség keményen kopogott az ajtónkon, és rögtön be is nyitottak. Atvizsgálták a szobát, hogy mindenki megvan-e. Anyámnak kendő volt a fején, ezt erőszakkal leszedték. Minden második-harmadik napon így tesznek. Nem szólhatunk semmit, azt mondják, ellenőrizniük kell, nem szökött-e meg valaki. Pengekerítés mindenütt, rendőr minden sarokban, kamerák vesznek 24 órán keresztül; mindannyian családdal, gyerekekkel vagyunk, mégis azt hiszik, hogy elmenekülhetünk innen.
|
Archives
December 2017
Categories |
RSS Feed