Mi egy héttagú család vagyunk. Három lányunk van, a fiúk kint rohangálnak az udvaron. A 14 éves lányunk művész. Mielőtt beléptünk volna a tranzitzónába, tudtuk, hogy be leszünk zárva sokáig, szóval ő fogta az összes zsebpénzét, és rajzeszközöket vett rajta. Lettek festékei és tollhegyei, hogy folytassa az alkotást, amíg várakozunk. De a rendőrség elvette a rajzeszközeit, azt mondták neki, odaülhet a kisebb gyerekekhez és használhatja a szociális munkások által biztosított ceruzákat, zsírkrétákat a közösségi térben.
|
10-en vagyunk férfiak az egyedülálló férfiak szektorában, ami az egyik kisebb méretű részleg, kb. 70-80 négyzetméter. Van mozgatható háló, hogy labdajátékokat játszhassunk, de nincs labda. Korábban volt egy, amit használtunk, de túl magasra rúgtuk, a konténerek tetejéig, és be van szorulva a szögesdrót tekercsei közé. Most nem tudjuk, mit játszhatnánk. Megkértük a rendőröket, hogy vegyék le a labdát, de ők nem vették le. Nincs mit csinálnunk, amíg várunk az eljárásaink végére. Fekszünk az ágyban vagy ülünk kint a levegőn.
A feleségemmel, az egy közös gyerekünkkel és az ő két másik gyerekével jöttünk a tranzitzónába. Ő most 7 hónapos terhes a második gyermekünkkel. Másodszor kérek menedéket Magyarországon, ezért nem kapok ételt a szociális munkásoktól a tranzitzónában. Itt nincs bolt, és nem hagyhatjuk el a zónát, hogy ételt vegyünk. Azt mondják, ez az új törvény. Az utóbbi néhány hétben 10 kilót fogytam. A feleségem nincs túl jól, nekem kell vigyáznom a három gyerekre, amihez szintén erő kellene. A gyerekek és az anyjuk először nyújtottak be menedékkérelmet, így ők kapnak enni. És bár tilos ételt kihozni az ebédlőből, azt legalább most már megengedik a szociális munkások, hogy megegyem, amit a kisgyerekem hagy.
Két hónapja vagyok itt, most 5 hónapos terhes vagyok. Szerbiában lettem várandós. A férjemmel van már két gyerekünk, de ez a terhesség a legnehezebb. Szerbiában és itt is nagyon rossz körülmények között éltem. A szektor, amiben vagyunk, nagyon kicsi. Terhesként nincs lehetőségem semmi mozgásra. Egész nap a szobában vagyok, csak az 1 méterre levő WC-re megyek ki. Az étel mindig ugyanaz, már nem bírom. Minden nap rizst és csirkét adnak ebédre, reggelire egy szelet lekváros kenyeret. Esténként is kenyér van és valamilyen húskonzerv, amit rákenünk. Terhesként két pluszétkezés jár, de mindez nem elég és nem tápláló.
Két nappal ezelőtt koriandert szerettem volna, de nem kaphatok, mert csak a listán szereplő dolgok közül vásárolhatunk a szociális munkástól. Csak snacket, babot, borsót, csokoládét és cigarettát kaphatunk. Amikor megkértem a szociális munkásokat, azt mondták, nem vehetnek nekem, így csak sóvárgok. Remélhetőleg egy hónap múlva kikerülök innen. 16 éves vagyok. Több mint 8 hónapot töltöttem különböző szerbiai táborokban és nem hivatalos táborokban. Amikor Magyarországra kerültem, örültem, mert azt hittem, hogy fiatalkorúak otthonába kerülök, de a törvény megváltozott, és ide kerültem, a tranzitba. Eredeti dokumentumaim vannak az életkoromról, de ez már nem számít. A röszkei tranzitzónában vagyok, ahol van egy speciális szektor a fiatalkorúak számára. Mindannyian 14-18 évesek vagyunk. Semmi nincs itt nekünk. Nem szerveznek tanítást a számunkra. Más foglalkozásokat sem. Az egyetlen dolog, amivel el tudjuk foglalni magunkat, a telefonunk: egész nap ezzel játszunk. Nappal nincs internet, így egész éjjel fenn vagyunk, amikor erősebb a wifi, hogy letöltsük másnapra a játékokat. 6 konténer van a szektorban, öten vagyunk egy szobában. Hőség van a konténerben, mert csak egy ablaka van, az ajtó mellett, így nem lehet huzatot csinálni, hogy friss levegőt kapjunk. Néha szeretnék a szabadban aludni egy kicsit, de a rendőr biztos, hogy rám üvöltene, ezért meg sem próbálom soha.
Ma reggel 6-kor a rendőrség keményen kopogott az ajtónkon, és rögtön be is nyitottak. Atvizsgálták a szobát, hogy mindenki megvan-e. Anyámnak kendő volt a fején, ezt erőszakkal leszedték. Minden második-harmadik napon így tesznek. Nem szólhatunk semmit, azt mondják, ellenőrizniük kell, nem szökött-e meg valaki. Pengekerítés mindenütt, rendőr minden sarokban, kamerák vesznek 24 órán keresztül; mindannyian családdal, gyerekekkel vagyunk, mégis azt hiszik, hogy elmenekülhetünk innen.
Nyolc tagú család vagyunk, így két konténerbe osztottak minket. Ez a szektor, ahol mi vagyunk, egyike a kicsiknek, 6 konténer vagy szoba van benne, ahol a családok élnek. Egy kis terület van csak, ahol a szabadban tartózkodhatunk. A napjaink nagyon unalmasan telnek. Reggel 7-kor ébresztő, aztán reggeli, ezután a 70-80 négyzetméteres kis külső területen vagy a szobában vagyunk. A közös szoba is kicsi, és ott a gyerekek vannak a szociális munkásokkal, vagy rajzfilmet néznek. Az étkező szintén pici, csak arra való, hogy megkapjuk az ételt. Mi, felnőttek próbálunk árnyékot találni valahol a szabadban, és beszélgetünk. Beszélünk, beszélünk és beszélünk. Egész nap. Nem azért, mert ezt akarjuk, hanem mert nincs más tennivalónk. Még a rendelkezésre álló könyvek is magyarul vagy angolul vannak. Közülünk pedig nem mindenki beszél angolul.
A családommal menekültem el a szíriai háborúból, egy biztonságosabb hely reményében. Hatan vagyunk, a két legfiatalabb gyerek 3 és 5 éves. 3 hónapja élünk a tompai tranzitzónában, és még mindig a menedékkérelmünk elbírálására várunk. Félünk attól, hogy mi fog történni velünk. A bevándorlási hivatal dolgozója azt mondta, hogy mivel Bulgáriában ujjlenyomatot vettek tőlünk, oda fognak visszaküldeni. Az egész családunk egyetlen konténerben lakik, ahol az összes helyet az ágyak foglalják el. A mi szektorunk a legnagyobb a táboron belül, így nagyobb terület áll a rendelkezésünkre odakint is. Mégis az egyetlen dolog, amit kint csinálhatunk, hogy friss levegőt veszünk, mert ahhoz már túl kicsi a hely, hogy körbesétálhassunk. A szektorban 12 konténer van, a miénkhez hasonló családokkal.
Még mindig furcsa, hogy amikor reggel kijövünk a szobából, és felnézünk az égre, a pengekerítés drótját látjuk csak a magasban. A szektor ajtajában folyamatosán rendőrök állnak, hogy nehogy elszökjünk. A gyerekeink a rendőrök és a pengekerítés között játszanak a „szabadban”. Már nyolc hónapja várakoztunk Szerbia különböző táboraiban, mire végre eljött az ideje, hogy beléphessünk a magyarországi tranzitzónába. Két nappal azelőtt érkeztünk a határra, és nagyon boldogok voltunk. A férjem az iraki háborúban meghalt, és egyedül kell gondoskodnom a négy gyerekünkről, akik közül a legfiatalabb 4 éves. Amikor beléptünk a tranzitzónába, egyik konténertől a másikhoz vittek. Először a rendőrség ellenőrzött, majd orvoshoz vittek, végül ujjlenyomatot vettek. Elveszettnek éreztem magam, abból a napból semmire nem emlékszem, kivéve arra, hogy nagyon hosszú volt, és végig hőség volt. Egy várakozásra kijelölt konténerben kellett lennünk egész idő alatt, ahol az ajtóban egy rendőr állt, hogy biztosan ne hagyjuk el a helyet. A kisebb gyerekeim ki akartak menni játszani, de nem engedte. 9:30 és 10 között léptünk be Magyarországra, és 19 óra körül vittek át a szektorunkba, a szobáinkba. Csak arra emlékszem, hogy nagyon kimerítő nap volt.
|
Archives
December 2017
Categories |
RSS Feed