A park
Egy augusztusi vasárnap délután érkezünk meg a parkba, és rögtön egy demonstráció közepébe csöppenünk. Az ember azt gondolná, hogy vidám ünneplés zajlik: zene szól, az emberek esznek, isznak, beszélgetnek, pedig valójában nagyon is komoly dologról van szó : “A park mindenkié” nevű szolidaritási rendezvényen járunk, ahol önkéntesek és menekültek együtt próbálják felhívni a figyelmet arra, ami a városban zajlik: a menedékkérők közterületekről való kiszorításáról, táborba és regisztrációra való kényszerítéséről. Belgrádban vagyunk, a vasútállomás mellett, a parkban, amit mindenki csak Info parknak nevez. Az Info park valójában egy itt jelen lévő civil szervezet neve, ami praktikus információkkal, élelmiszerrel és mobiltöltési lehetőséggel segíti a parkban lévő menekülteket. A park, a vasútállomás előtt húzódó út másik oldalán található ún. “Afghani parkkal” együtt, hasonlóan a mi II. János Pál pápa terünkhöz, sokáig afféle átutazóhelyként szolgált, ahol a menekültek eltöltöttek néhány éjszakát, mielőtt továbbmentek. A helyzet azonban a magyar határon kialakult egyre súlyosabb állapotokkal párhuzamosan egyre drámaibbá vált. Ahogy az Info park egyik dolgozója fogalmazott: tavaly nyáron kifejezetten vidám volt a hangulat, az emberek esténként zenéltek, jól érezték magukat. Tudták, hogy csak pár napot kell itt tölteniük, bizakodóak és reményteliek voltak. Ehhez képest a most a parkban jelen lévő emberek többsége hónapok óta itt van, a legtöbbjük többször is megpróbált már továbbmenni, ami minden esetben kudarccal végződött, és fogalmuk sincs, mi fog történni velük. Az embereknek nincs többé nagy kedve zenélni és örömködni.
Egy augusztusi vasárnap délután érkezünk meg a parkba, és rögtön egy demonstráció közepébe csöppenünk. Az ember azt gondolná, hogy vidám ünneplés zajlik: zene szól, az emberek esznek, isznak, beszélgetnek, pedig valójában nagyon is komoly dologról van szó : “A park mindenkié” nevű szolidaritási rendezvényen járunk, ahol önkéntesek és menekültek együtt próbálják felhívni a figyelmet arra, ami a városban zajlik: a menedékkérők közterületekről való kiszorításáról, táborba és regisztrációra való kényszerítéséről. Belgrádban vagyunk, a vasútállomás mellett, a parkban, amit mindenki csak Info parknak nevez. Az Info park valójában egy itt jelen lévő civil szervezet neve, ami praktikus információkkal, élelmiszerrel és mobiltöltési lehetőséggel segíti a parkban lévő menekülteket. A park, a vasútállomás előtt húzódó út másik oldalán található ún. “Afghani parkkal” együtt, hasonlóan a mi II. János Pál pápa terünkhöz, sokáig afféle átutazóhelyként szolgált, ahol a menekültek eltöltöttek néhány éjszakát, mielőtt továbbmentek. A helyzet azonban a magyar határon kialakult egyre súlyosabb állapotokkal párhuzamosan egyre drámaibbá vált. Ahogy az Info park egyik dolgozója fogalmazott: tavaly nyáron kifejezetten vidám volt a hangulat, az emberek esténként zenéltek, jól érezték magukat. Tudták, hogy csak pár napot kell itt tölteniük, bizakodóak és reményteliek voltak. Ehhez képest a most a parkban jelen lévő emberek többsége hónapok óta itt van, a legtöbbjük többször is megpróbált már továbbmenni, ami minden esetben kudarccal végződött, és fogalmuk sincs, mi fog történni velük. Az embereknek nincs többé nagy kedve zenélni és örömködni.
 A kerítés itt is nagy divat |  Kutyáknak és embereknek belépni tilos |
A vasútállomás mellett, egy elhagyott, romos épületegyüttes - talán egykori raktár? - fedett előtere és az épületek bizonyos részei szolgálnak most a menekültek szállásául. Mikor esik az eső, kissé befolyik a víz. Az épület mellett közvetlenül egy szemétdomb található. Vécé természetesen nincs - aki normál körülményekre vágyik, elmehet a vasútállomás fizetős vécéjébe 50 dinárért. Természetesen tisztálkodni sem lehet, habár valamivel messzebb, törmelékekkel, szeméttel és dzsuvával körülvéve található egy utcai csap, a fiúk ide járnak “zuhanyozni”.
A higiénia teljes hiánya miatt a betegségek is gyorsan terjednek: a megfázás, nátha és társai alapvetőnek számítanak, de az utóbbi időben megjelent a rüh is, ami szörnyen kellemetlen tüneteket okoz, és rendkívül fertőző. Az emberek azonban még itt, a mocsok közepén is igyekeznek megőrizni méltóságuk maradékait. Ki kartondobozt, ki nejlonzsákot, aki pedig szerencsés, az takarót terít le a földre, amelyre nem lép cipővel. Kis lavórban mossák a ruháikat, azt az egy-egy tartalék pólót, nadrágot, amijük van. A tornác oszlopai közé szárítókötelet feszítettek ki. És bár a saját tárgyaikat igyekeznek tisztán tartani, az egész helyet azonban - szeméttárolók hiányában - sajnos lehetetlen. Ételmaradékok, műanyag zacskók és palackok, cigicsikkek borítanak mindent. Egyik nap az MSF néhány dolgozója és önkéntesek a menekültekkel együtt megpróbálták megtisztítani a helyet, ami legalább átmenetileg enyhített a szörnyű körülményeken.
Sajnos azt is hallottuk, hogy a szálláson lopások is előfordulnak, amit nem menekültek, hanem helyi bűnözők követnek el. A leggyakoribb áldozatok a legkiszolgáltatottabb csoport, a kísérő nélküli kiskorúak, akik időnként arról számolnak be, hogy mire reggel felébredtek, eltűnt a mobiljuk vagy a pénzük. A tolvajok számára ők könnyű prédák - nekik tulajdonképpen még abban az esetben sincs esélyük feljelentést tenni, ha konkrétan látták az elkövetőt.
Sajnos azt is hallottuk, hogy a szálláson lopások is előfordulnak, amit nem menekültek, hanem helyi bűnözők követnek el. A leggyakoribb áldozatok a legkiszolgáltatottabb csoport, a kísérő nélküli kiskorúak, akik időnként arról számolnak be, hogy mire reggel felébredtek, eltűnt a mobiljuk vagy a pénzük. A tolvajok számára ők könnyű prédák - nekik tulajdonképpen még abban az esetben sincs esélyük feljelentést tenni, ha konkrétan látták az elkövetőt.
 Jó éjt! |  Kilátás a menekültek szállásáról |
Úgy tűnik azonban, hogy a szerb kormány még itt, a szemétdomb közepén sem szeretne menekülteket látni. A park “visszafoglalásának” második lépése a rendőrség és a Commissariat (a szerb állam hivatalos menekültügyi szervezete) nagyszabású akciója volt augusztus 11-én, amelynek keretében teljes mértékben megpróbálták evakuálni a parkot és környékét. A rendőrök és a Commissariat emberei mindenkit, akit csak találtak, megpróbáltak különbuszokra kényszeríteni, - az embereket állítólag deportálással és börtönnel fenyegették - amely a busszal körülbelül 20 perc alatt megközelíthető Krnjača táborba vitte őket. Az akció azonban nem sikerült maradéktalanul - egyrészt a táborba érve kiderült, hogy nincs mindenki számára elég hely - volt, akit maguk a tábor dolgozói küldtek el, ők éjszaka, gyalog tették meg a vasútállomáshoz visszavezető utat -, mások maguktól jöttek vissza. A parkban tartózkodó emberek létszáma ugyan kevesebb lett, de az emberek - többségükben afgán és pakisztáni férfiak és kiskorú fiúk - maradtak.
A rendőrség és a Commissariat jelenléte ugyan azóta is folyamatos a parkokban, és soha nem mulasztják el - hol normális, hol erőszakos hangnemben - figyelmeztetni az embereket a táborba naponta négyszer közlekedő járatokra, ők azonban nem szeretnének táborba menni, és a hatóságok - egyelőre - úgy tűnik, békén hagyják őket. Egyszer végighallgattam egy reménytelen beszélgetést a Commissariat egyik dolgozója és egy 16 éves fiú között. A hatóság álláspontja egyértelmű: regisztrálni kell, és a táborba kell menni, különösen mert úgy hírlik, újabban már a táborokban is fel lehet iratkozni a hírhedt listára, amely naptól számítva, ha különösen szerencsés az ember, lehet, hogy fél év múlva legálisan teheti be a lábát a magyar tranzitzóna területére. Meggyőzésül még azt hozta fel a komisszár, hogy a táborban legalább van étel, mosdó, vécé meg takaró - mit sem törődve a fiú ellenvetéseivel. A fiú szerint azonban ez egyáltalán nincs így. Ő maga 3 napot töltött a Krnjača táborban. Elmondása szerint a táborban jó néhány barakk áll üresen, amelyeket jelenleg nem használnak, ehelyett egyetlen épületbe zsúfoltak be mindenkit - 10-12 embert egy szobába. Az étel, mint mondta, kevés volt és borzalmas, az ágyakban bolhák tanyáznak - már ha egyáltalán jut az embernek ágy -, továbbá amikor egy ízben barátjával együtt el akarták hagyni a tábort, nem engedték ki őket. A Krnjača tábor ugyanis jelenleg afféle elosztóhelyként funkcionál, az embereket a regisztráció után nagy eséllyel átviszik másik táborba (a regisztráció jelen esetben automatikusan egyet jelent a menedékkérelem beadásával Szerbiában) - szerencsésebb esetben a magyar vagy a horvát határ közelébe, szerencsétlenebb esetben a határtól és a fővárostól távolabb is kerülhetnek. A fiúkat valószínűleg emiatt tartották vissza, ők azonban ezt nem várták meg, és megszöktek. Másoktól azt hallottuk, a táborban nagy a fejetlenség - néha az emberek felszállnak a buszokra és megpróbálnak bejutni, de ott közlik velük, hogy nincs hely, más, már pár napja a táborban elszállásolt menekülteknek pedig azt mondják: túl sokan vagytok, menjetek, ahová akartok, vagy tudtok.
Egy menekült fiú elmagyarázza, mi a baj
A hatóságok nem csak a menekülteket zaklatják rendszeresen, igyekeznek az őket segítő civileket is ellehetetleníteni. A hostelből civilek által menekültszállássá alakított Star Hostelt - elvileg átmenetileg - a rendőrség bezáratta, hasonlóan más hostelekhez, amelyek pénzért szállásoltak el menedékkérőket. Az Info parkra eddig is nyomás nehezedett a hatóságok részéről, nemrég azonban kaptak egy hivatalos felszólítást, ami szerint a parkban üzemeltetett kis bódéjukat el kell hagyniuk. A nemzetközi önkéntesek is rendőrségi megfigyelés alatt állnak - egy ízben utánunk is érdeklődtek a hostelben, ahol laktunk - a jobboldali média pedig, hasonlóan magyar megfelelőjéhez, igyekszik őket mindenféle kitalált vádakkal illetni. A jelenleg kizárólag családok és kiskorúak számára fenntartott “nappali melegedőhelyként” funkcionáló, civilszervezetek által üzemeltetett Miksalište korábbi épületét egyszer már lebontották - egy sok vitát kiváltó építkezési projekt, az ún. Waterfront miatt -, később másik helyszínen újra megnyithatott, de jelenleg egészségügyi ellenőrzéssel fenyegetik őket, amire naponta fel kell készülniük, mert az ígért ellenőrzés pontos dátumát nem közlik velük.
A parkban a légkör már csak azért is feszült, mert a környékbeli lakosok közül is többen vannak, akiknek nincs ínyére a helyzet. Állítólag külön facebook-csoportjuk van, itt szervezik rendszeres találkozóikat a parkba, ahol fő tevékenységük az egymás közt és a rendőrségnek való panaszkodás, valamint időnként a menekültek és az őket segítő önkéntesek vegzálása. Egy ízben én is szóba elegyedtem velük, amikor épp egy német lányt bántalmaztak verbálisan. Egy férfi a kinézete miatt leszbikusnak nevezte. Később ugyanez a férfi odament egy csapat menekült fiúhoz, hogy az - úgy látszik, itt is népszerű - Soros György-teóriát megossza velük. Azt mondta nekik, nem az ő hibájuk, ami velük történik, hanem Soros Györgyé és a civilszervezeteké, amelyektől óvakodniuk kell. Egy másik nő azt mondta nekem: egyszer valaki beszólt a mellére, azóta fél itt végigmenni. Ez a félelem azonban nem akadályozta meg abban, hogy később a helyzetben vétlen tizenéves fiúk egy csoportjára szitkokat szórjon.
Hungary is a big problem
Rögtön az első napon, ahogy megérkeztem, nagy feltűnést keltettem, és nem feltétlenül a bámulatos egyéniségemmel. Az emberek körében futótűzként kezdett terjedni a hír, hogy itt van egy magyar, valaki abból az országból, amelynek intézkedései miatt hónapok óta itt rostokolnak, mindenféle remény nélkül. Mondhatom, a fogadtatásom meglehetősen vegyes volt - egy fiú, miután megtudta, honnan való vagyok, elfordult, nem akart szóba állni velem. Később, miután megismert, és rájött, hogy nem vagyok egy szörnyeteg, már hajlandó volt hozzám szólni, ugyanakkor minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, így köszönt:
- Hello, problem!
Bármilyen volt is az emberek reakciója az érzelmi skálán, akár barátságosak, akár mogorvák voltak velem, egyikük sem mulasztotta el megemlíteni rögtön beszélgetésünk legelején:
- Hungary is a big problem!
Egy menekült beszédes rajza
Nagyon nehéz volt látni, hogy az emberek pszichéjére milyen szörnyű hatással van a teljesen reménytelen várakozás. Hónapokkal ezelőtt csapdába kerültek, a továbbjutásra alig-alig van remény, és ha mégis megpróbálják, általában megrokkanva vagy vérző sebekkel térnek vissza. Szerencsére jelennek meg ugyan a magyar sajtóban a határon történő rendőri erőszakot leleplező cikkek, azonban a probléma mértékéhez képest ez sajnos kevés. Megszámlálhatatlan mennyiségű ember jött oda hozzám, sebhelyeket vagy éppen friss sebeket, bekötözött kezeket, lábakat mutogatva. A helyzet sajnos az, hogy a magyar határon történő erőszak nem egyedi esetek sorozata, hanem, sajnos, teljesen bevett gyakorlat, mondhatni, hétköznapi dolog. A leggyakoribb “eszköz”, amit a rendőrség bevet, a beszélgetéseim alapján a kutya: egyszerűen az emberekre uszítják őket, azok pedig képtelenek védekezni a harapások, karmolások ellen. A mocskos ruhában, véresen vagy bekötözött végtagokkal visszatérő menekültek látványa sajnos teljesen átlagos jelenség Belgrádban. A másik, szinte alapvető eszköz a gázspray. Ezt is szinte szisztematikusan használják, egyszerűen belefújják az emberek arcába a kutyákkal való támadás előtt, vagy után, fájdalmat okozva, elvakítva az embereket. Verésekről kevesebbet hallani, ez inkább, az elmondások alapján, a bolgárok “specialitása”, noha néha persze időnként ez is megtörténik.
A harmadik, bizonyos szempontból talán legkegyetlenebb gyakorlat a menekültek mobiltelefonjainak szisztematikus elvétele és megsemmisítése. A rendőrségnek bizonyára megvan a magyarázata, hogy miért teszi ezt, ugyanakkor én láttam már rettenetesen kiborulva embert, aki azt mondta: fogalma sincs, ezentúl hogy fog kommunikálni a családjával, ugyanis minden telefonszám a mobiljában volt.
Magyar vendégszeretet no. 1
Magyar vendégszeretet no. 2
“Úgy bántak velünk, mint az állatokkal” - mondta ugyanez a fiú, akivel hosszabban beszélgettem. Néhány órája tért csak vissza a határról, sebekkel tarkítva, sokkos állapotban. “Sőt, nem igaz, mert a kutyáikkal jobban bánnak, mint velünk. Nekünk van egy képünk Európáról, hogy itt tiszteletben tartják az emberi jogokat, de sajnos ez nem így van, legalábbis Magyarországon. Úgy látszik, csak az európai ember ember, az ázsiai nem. Olyan megalázó volt, hogy fel kellett emelnünk a kezünket, ők pedig sprayt fújtak ránk. Nem láttunk semmit, bármit megtehettek volna velünk”- mondta. “Mi itt hónapok óta várakozunk, 5-ször, 10-szer is próbálkozunk. Nem értik, hogy a mi életünk nem áll, hanem telik, és elvesztegetjük a napjainkat. Tanulni, dolgozni akarunk. Azt mondják ránk, bűnösök vagyunk, mert muszlimok vagyunk, pedig mi nem akarunk semmit, csak békében élni.”
“Muszlim vagyok, nem terrorista”
A rendőrökről egyébként még sok-sok “szaftos” történetet hallani - nem egyszer hallottam, hogy “munka” közben isznak, és mocskos dolgokat kiabálnak az emberekre. Az egyik fiú megjegyezte, hogy azt mondták neki: “büdös disznó”, és megkérdezte tőlem, mit jelent.
Egy menekült fiú rajza, aki hónapok óta próbál továbbmenni
Az emberek várnak és várnak, a fejük fölött pedig gyülekeznek a felhők. Folyamatosan reménykednek, hogy a magyar határ egyszer csak megnyílik - megszámlálhatatlan pletyka kering arról, hogy 4 nap, egy hét, egy hónap múlva a magyar kormány egyszer csak meggondolja magát, vagy az EU-ból leszólnak nekik, és az emberek végre továbbmehetnek. Tőlem is számtalanszor megkérdezték, mit tudok, én pedig minden egyes alkalommal majd’ elsüllyedtem a szégyentől, mikor azt kellett válaszolnom: én úgy tudom, a kerítést meg akarják erősíteni, a rendőrség pedig a facebookon verbuválja teljesen képzetlen emberekből az új “határvadászati” egységeit. Sajnos Szerbiában nagyon szomorú tendenciát indított el a magyar politika: az ország arra rendezkedik be, hogy a menekültek tartósan ott fognak maradni, a meglévő táborok mellé újakat építtetnek EU-s támogatásból. Mivel a macedón-szerb, illetve a bolgár-szerb határról még mindig könnyebb bejutni Szerbiába, mint Szerbiából Magyarországra vagy akár Horvátországba, az országban egyre többen fognak feltorlódni. Az embereket igyekeznek eltüntetni a többségi társadalom szeme elől, táborokba csukni, de hogy ezután mi fog történni, azt valószínűleg még ők sem tudják.
RSS Feed