Egy szép vasárnap délutánról

 „Én csak jól szeretném magam érezni itt, integrálódni, erre jönnek a rendőrök, és a TEk-kel                                 fenyegetnek!”

A független és informális Migráns Szolidaritás Csoport Magyarországon élő menekültekből, migránsokból és magyar állampolgárokból áll. A menekültek, migránsok és menedékkérők jogaiért, és a magyar társadalomban és politikában való részvételükért küzdünk immár ötödik hónapja, s egy
szeretetprogramnak nevezett esemény ötlete több hete felbukkant már. Egy olyan napé, amely nem a sokszor gyötrő gondolkodásé, hogyan is lehetne jobb a magyarországi menekülteknek, hanem egy nap, amelyen egyszerűen egymáshoz kerülhetünk közelebb elengedve a napi küzdelmeink terheit.

Mert a bulira eljövő menekülteknek akadnak terheik, többségüknek ugyanis 2013. március 31-ig szólt a Bicskei Befogadó Állomáson való tartózkodásának ideje, s a zene és tánc napján már egy hete éltek bizonytalanságban, nagy többségük nem mozdulva a táborból. Hová is mozdulna, ha a saját lábon álláshoz sem kapja meg az elegendő támaszt az államtól.

---

Az ötlethez a végső lendületet a Köztér nevű hely adta meg a nyolcadik kerületi Bérkocsis utcában, amit a csoportunk április 3-án próbált ki először. Egyből láttuk, hogy ide a menekültek teljes családjaikkal eljöhetnek, van konyha, számítógépek, elég tér. A szervezés folyt a maga útján, mígnem az esemény iránt nem várt érdeklődők is felbukkantak.

Nevezetesen az esemény előtt két nappal, pénteken egy aggódó hang jelentkezett: a BRFK rendezvényeket biztosító embere, akivel a korábbi demonstrációkon voltunk kapcsolatban, kereste meg egyik tagunkat, s az esemény iránt érdeklődött. Elmondta, hogy a BRFK ügyelete szólt neki erről a rendezvényről, amit a Facebook-on találtak meg, kérdezte, hogy milyen jellegű lesz, köztéren, vagy magántéren, demonstráció-e, vagy sem. A tagunk elmondta, hogy a menekültek és barátaik magánterületen tartanak egy összejövetelt, ám az időjárástól függően elképzelhető, hogy még a II. János Pál pápa térre is kimennénk focizni, egyszóval semmiképpen sem bejelentés-köteles eseményről van szó. A hívást még az állam olykor túlóvó gondoskodásának tekintettük, bár kérdés maradt bennünk, hogy a menekülteken kívül mely más magyarországi társadalmi csoport által szervezett baráti összejövetel miatt kezdenének el telefonálni a rendőrök két nappal az esemény előtt.

A döbbenet azonban ezután jött. Az esemény előtt egy nappal, szombaton ugyanis a bulit hirdető nyilvános Facebook oldalunkra egy ismerősünk kiírta, hogy aznap két rendőr jelent meg a klubhelyiségben a menekültes rendezvény iránt érdeklődve. S az állami rend örök névtelenségbe burkolózó őrei a korán érkező vendégekre jellemzően ajándékul csupán a zűrzavart hozták magukkal.
Az akkor ott lévő emberek visszakérdeztek, hogy miért érdeklődnek az esemény iránt már egy nappal korábban, mire az egyik rendőr azt válaszolta, hogy „csak azért, mert a rendezvényt a TEK (Terrorelhárítási Központ) akarja biztosítani”. Aztán elmentek a névtelenek.

A hír gyorsan terjedt a csoportban: hívtuk egymást, hogy mit tegyünk. Egy dolgot tartottunk szem előtt: minden menekültnek, aki tervezte, hogy eljön, tudnia kell arról, hogy a TEK-esek kijöhetnek, ám azt is, hogy a legtöbb, amit tehetnek az, hogy igazoltatnak minket. A legrosszabb természetesen nem az igazoltatás lenne, hanem a terrort elhárítók félelmet keltő megjelenése: különösen azon személyekben, akiket a származási országukban az állami erőszakszervezetek: a rendőrség,
erkölcsrendészet, katonaság és terrorelhárítás kínzott meg, vetett fogságba, adott esetben ölte meg a családtagjait, barátait. A Bicskei Befogadó Állomás is telve van olyan leggyakrabban PTSD-vel (poszttraumatikus stressz szindróma) és depresszióval diagnosztizált menekülttel, akik az őket ért üldözés következtében kialakult traumát még nem tudták feldolgozni. A két névtelen rendőr fenyegetésében az aljas ez volt: ha a menekültek azon kapják magukat, hogy egy Budapest
belvárosában lévő pincehelyiségben ének, zene és tánc közben rájuk törnek az állam biztonságának őrei, Európa közepén hirtelen megint Afganisztánban, Szíriában, Iránban és Szomáliában érezhetik magukat. S nem csak ők élhetik át megint traumáikat, hanem mi, Budapesten élő külföldiek és
magyarok is belekóstolhatunk, milyen az, amikor ártatlanul gyanúsítanak valakiket gumibottal és fegyverrel kiérkező, maszkos névtelenségbe burkolózó emberek.

A menekültekkel közösen azonban úgy döntöttünk, hogy mivel félnivalónk nincsen, mindenképpen megtartjuk az eseményt, nem rettentenek el minket semmivel. És ha mégis kijönne valaki, legyen rendőr, vagy TEK-es, az esemény után majd megírjuk, mi történt, ahogyan most éppen ezt tesszük.

Végül arra is rászántuk magunkat, hogy jó állampolgár lévén felhívjuk a TEK-et, s beszámolunk az aznapi két rendőr elrettentő fenyegetéséről, és megkérdezzük, valóban tervezik-e, hogy kijönnek. A TEK honlapján megadott telefont egy százados vette fel, aki határozottan elmondta, hogy szó sincsen arról, hogy kijönnének másnap, ők csak akkor mennek ki bárhová, ha hívják őket, s mivel őket senki nem hívta, nem is mennek sehová.

A buli napján a Blaha Lujza téren gyülekeztünk. Nem olyan egyszerű megtalálni a helyet, ezért egy kis ideig álldogálltunk a sarkon, várva az érkező bicskei menekülteket, hogy együtt mehessünk velük. Mikor már elegen összegyűltünk, elindultunk a fiatalabbakkal, három afgán menekült pedig a később érkezőkre várva ott maradt még a téren. Távolodva visszanéztünk még rájuk, s láttuk, hogy két rendőr már ott is van mellettük, s igazoltatja őket. Egyből visszafordultunk, újra kezet fogtunk barátainkkal, s kérdeztük az őket igazoltató rendőröktől, hogy talán az egy hete meghirdetett fokozott lakossági ellenőrzés keretében igazoltatják-e most a menekülteket (lsd.hvg-cikk itt). A két készenléti rendőr hihetően nem tudta, hogy miről beszélünk, ellenben kérdésünkre válaszul elkérték a mi személyi igazolványainkat is. Újabb kérdésünkre elmondták, hogy az eligazításukon kaptak arra parancsot, hogy igazoltassanak itt a Blahán, s arról érdeklődtek, hogy valóban délután 2-től este 10-ig fog-e tartani a menekültes rendezvény. Szinte meg sem döbbentünk már azon, hogy ők is tudnak róla, s hogy célzottan emiatt a baráti összejövetel miatt lettek ideparancsolva, pusztán azért, hogy az emberek pénzén egy baráti összejövetel – Istenem – külföldi és magyar résztvevőit igazoltassák egy szép vasárnap délután. Megkérdeztük, hogy a klubhelyiségbe is kijönnek-e, mire (immár kevésbé hihetően) azt mondták, hogy nem fognak kijönni. Kérdeztük, hogy miért van egyáltalán szükség az igazoltatásra, s mondták, hogy „hát azért, hogy a konfliktusokat megelőzzék”. Visszakérdeztünk, hogy milyen konfliktusokról beszélnek, hiszen itt barátok összejöveteléről van szó. Mire mondták, hogy „hát ha felöntenek a garatra, abból lehet probléma”. Mire mondtuk, hogy a muszlim menekültek jellemzően nem isznak alkoholt. De ha innának is…

Visszakaptuk a személyiket, s a villamosmegállókban várakozó embereket kerülgetve a két rendőr spontán felvezetésével lassan ballagtunk a Népszínház utcán, míg a két rendőr ki nem tért utunkból.

A rendőrök persze a buli alatt is megjelentek. Délután 4-5 körül, egy 10-15 fős kisbusszal, amiből gumibottal a kezükben ugrottak ki ketten. A hely azonban magánterület, így nem jöttek be, ám vélhetően eleve nem volt szándékuk behatolni és a helyiségben mindenkit igazoltatni. Ehelyett megkérdezték, hogy tart-e már az esemény, s hogy hányan vannak. Kérdésünkre, hogy számíthatunk-e rájuk újra, nemmel feleltek, ám 15 perccel később visszajöttek, majd megint elmentek.

Eszünkbe jut a menedékjogról szóló 2007. évi LXXX. törvény szabálya, mely szerint:

---

10. § (1) A menekültet, ha törvény vagy kormányrendelet kifejezetten eltérően nem
rendelkezik – a (2) és (3) bekezdésben foglalt kivétellel -, a magyar állampolgár jogai illetik meg,
és kötelezettségei terhelik.
(2) A menekült
a) a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választása, valamint a helyi népszavazás
és népi kezdeményezés kivételével nem rendelkezik választójoggal;
b) nem tölthet be olyan munkakört, illetve feladatkört, továbbá nem viselhet olyan tisztséget,
amelynek ellátását jogszabály magyar állampolgársághoz köti.
(3) A menekült jogosult
a) külön jogszabályban meghatározott személyazonosító igazolványra és a Genfi
Egyezményben foglalt kétnyelvű úti okmányra;
b) az e törvényben és külön jogszabályban meghatározott feltételek szerint ellátásra,
támogatásra és szállásra.

A szabály vasárnap csak papíron létezett. Köszönhetően valakiknek, akik nem gondolják, hogy a származási országukban üldözést szenvedett embereket, akiket Magyarország védelemben részesített, egy délutánra békében kellene hagyni, legalább annyi időre, amennyire fellélegezhetnek magyarországi gondjaik szorításából. Nem gondoljuk, hogy a rendőrség találja ki magától azt, hogy lelkes emberek egy csoportját zaklassa. És mi sem azok miatt a rendőrök miatt aggódunk, akiket odaküldtek nekünk, hogy velünk foglalkozzanak, az ő magatartásukat – eltekintve a szinte törvényszerűen bekövetkező egyperces jégkorszakról, ami egy rendőrökkel való találkozással jár– nem kifogásoljuk. Azok miatt aggódunk, akik úgy döntöttek, hogy a rendőröket odaparancsolják hozzánk. Szeretnénk, ha felnőnének. Játszani ugyanis lehet, együtt játszani a politikai közösség összes szereplőjével még ajánlatos is, hiszen nem a mi csoportunk fogja elhárítani a menekültek integrációjának törvényben és az emberek gondolkodásában egyelőre rögzített akadályait. De csak szabályosan és könnyedén érdemes játszani, ahogyan mi is tesszük.

És mindez így is elhomályosul amellett, amiben vasárnap délután órákon keresztül részünk lehetett.

Azt hiszem, egyikőnk sem gondolta volna, hogy ilyen felemelő délutánban lesz részünk, tele tánccal, zenével és énekkel. Sorra álltak be a folyvást tapsoló kör közepére a hazájukban üldözést elszenvedett, itt pedig a hajléktalanságtól fenyegetett menekültek, mozdulataikkal örömöt és bánatot mesélve. Talán a legemlékezetesebb momentum annak a menekültnek a tánca volt, akinek nemrég a bicskei táborhoz kiérkező mentőautóban halva született meg a gyermeke. A férfi a gyermekeivel együtt jött a buliba, s a gyerekek végre több hónap után örülni és táncolni láthatták apjukat.

A menekülteknek sokat jelentett, hogy a nem-menekültek az ő zenéjükre és énekükre táncoltak, ezt külön megköszönték. Lesz még ilyen esemény, amit továbbra is nyilvánosan fogunk hirdetni, mindenkit szeretettel várva, aki békés szándékkal érkezik.