De hogy lehet egy néger hajléktalan Magyarországon!?

Ma reggel, szokás szerint, késésben voltam. Ahogy siettem lefelé a Népszínház utcán, felkeltette a figyelmemet egy hangos beszélgetés, amely két magyar között zajlott a villamosmegállóban. Az egyik nő, teljesen ledöbbenve kiáltotta a társának: „De HOGY lehet egy néger hajléktalan Magyarországon?!”

Pont. Visszafordultam, mert rájöttem, hogy arról az emberről beszélnek, aki a közeli szupermarket melletti padon aludt. Én is észrevettem őt, sőt, ismerem a férfit. Odaléptem a párhoz, elnézést kértem, hogy megszakítottam őket és elmeséltem nekik, hogy a férfi már évek óta hajléktalan Budapesten. Sierra Leónéból érkezett menekültként, egészségügyi problémái vannak és sajnos nem vállalhat munkát Magyarországon, mivel a rendszer úgymond elfelejtkezett róla. A nő, akinek láthatóan felkeltette érdeklődését a téma, tovább kérdezgetett: „Tehát menekült volt? Szerencsétlen. Nem kapott segítséget? És vannak még hajléktalan menekültek rajta kívül?” Sajnos, mivel késésben voltam és siettem, csak annyit tudtam nekik futólag mondani, hogy a Magyarországra érkező menekültek gyakran válnak hajléktalanná, létezik segítség, de csak korlátozottan, illetve ajánlottam, hogy keressék meg a facebookon a Migszol Csoportot. Magukra hagytam őket, hogy tovább beszélhessenek egymás között a témáról és rohantam tovább a Blaha felé.

Ironikus, hogy éppen egy szabad egyetem hétvégére tartottam, amelyet a Város Mindenkié (AVM) csoport szervezett és, ahol a lakhatás volt a téma. Az AVM egy alulról induló kezdeményezés, egy aktivista csoport, amely felszólal az olyan emberek jogaiért, akiknek nincs tető a fejük felett, vagy akiket fenyeget a hajléktalanná válás veszélye. A nap folyamán élvezettel hallgattam az aktivisták és kutatók előadásait a különböző témákban: hajléktalan nők helyzete Budapesten, a Magyarország körül kialakult „roma gettók”, a Chance for Children Foundation (Esély a Gyermekeknek Alapítvány) előadása a magyar iskolarendszeren belüli szegregációról, a közmunkások vándorlása, egyéb kapcsolódó problémák és még sok más téma. Az előadásokat hallgatva örömmel töltött el, hogy egy egész termet szenteltek a lehetséges változások megvitatására Magyarországon, de közben az is eszembe jutott, hogy ezek a problémák milyen mélyen érintik a Magyarországra érkező és egyre növekvő számú menekülteket is. (Igen, abba lehet hagyni annak az ismételgetését, hogy „De hát Magyarország csak egy tranzit ország”, élnek itt menekültek, szeretnének itt élni és fognak is itt élni.) Felidéztem, hogy a nap kezdetén milyen értetlenül állt a pár a menekültek hajléktalanná válása előtt és éreztem, hogy ez azt mutatja, több információra van szükség, ezért a workshop után hazamentem és leültem, hogy körüljárjam a problémát.

A hajléktalanság és a létbizonytalanság a mai magyar társadalmat sújtó problémák közül a legsúlyosabbak és leginkább láthatóak. További és háttérinformációért, különösképpen a magyarul nem beszélő olvasóink számára, érdemes lehet elolvasni az AVM posztjait a témáról, és egy jegyzetet arról, hogy hogyan kellene bemutatni a hajléktalanság kérdését a médiában. Bár ezek a problémák ugyanúgy érintik azokat a menekülteket, akik hajléktalanokká váltak; az, amit ők élnek át, mégis nagyon más.

1.     A táborban

A hajléktalanná válás egyenes következménye annak a lakhatási politikának, hogy a menekülteket táborokban és őrzött szállásokon helyezik el a menedékkérési eljárás ideje alatt. Dióhéjban talán annyit erről, hogy ez borzasztóan megnehezíti az integrációt. Miért? Először is, ne felejtsük el, hogy a magyarországi menekülttáborok Budapesttől messze találhatóak (miközben Budapest, mint az ország nagyvárosa, nyújtaná a legjobb esélyeket a beilleszkedésre). Amennyiben, egy menekült olyan szerencsés, hogy megfelelő jogi segítségben részesül és így meg is kapja a menekültstátuszt, két hónapja van rá, hogy összepakoljon Debrecenben/Bicskében/Békéscsabán/stb. és elhagyja a tábort. Gyakran a rendőrség lakoltatja ki őket. Ne értsenek félre, senki sem akar a táborban maradni. A helyzet viszont az, hogy a tábor, bármennyire is borzalmas körülmények uralkodnak benne, még mindig jobb, mint az utcán aludni. Érthető, hogy a legtöbben Budapestre szeretnének utazni, mert ismerőseik vannak a városban, a legtöbbjük a Blaha Lujza tér felé veszi az irányt. A menekültek nem kapnak semmiféle információt arról, hol is lakhatnának a menekültstátusz megszerzését követően, csak annyit tudnak Budapestről, hogy „Blaha”, amiről a barátaik meséltek nekik. Mi történik ezután? Összepakolnak, vonattal Budapestre utaznak, elmennek a Blahára (találkozási pont: a McDonald’s előtt), találkoznak az ismerőseikkel és náluk maradnak, amíg találnak valami mást.

2.     Az integrációs szerződés

Amikor tavaly először értesültünk arról, hogy bevezetésre kerül az ún. integrációs szerződés, kíváncsian, de fenntartásokkal vártuk a megjelenését. Egy rendszer, amely azt állítja, hogy egy menekült 6 hónapon keresztül, havi 90 000 forintot kaphat, túl szépnek tűnt. Ebből az összegből lakást is bérelhetnének és nem kellene hajléktalanná válniuk. Sajnos, félelmeink beigazolódtak. Túl szép volt, hogy igaz legyen. A lakásra vadászó menekült általában a klasszikus 22-es csapdájába kerül: gyakorlatilag lehetetlen az integrációs szerződés megkötése mielőtt lakcímhez jut az ember. Viszont, amíg nincs szerződés és a vele járó bevétel, addig nincs lakcím se. Nem is beszélve arról, hogy a legtöbb menekült a McDonald’s előtt köt ki a Blahán, a VIII. kerület nem véletlenül van tele menekültekkel, míg más kerületek nem. De honnan kéne a mi összezavarodott menekültünknek, magyar nyelvtudás nélkül, tisztában lennie a jogaival? Például azzal, hogy elméletileg kapnia kellene még a tábor elhagyása előtt annyi pénzt, hogy biztosíthassa a lakhatását.

3.     A lakáskeresés

Összezavarodott képzeletbeli menekültünk, hívjuk mondjuk Naominak, még szerencsésnek mondhatja magát: volt egy barátja, aki kölcsönadott neki 200 000 forintot, hogy ki tudja fizetni a lakbért és a foglalót egy kis lakásért, amelyet a barátjával osztott meg, akit szintén kilakoltattak a táborból. Vagy akár tegyük fel a rendszer működött és a Bevándorlási Hivatal a rendelkezésére bocsátotta az összeget. Kezdődjék a lakásvadászat! De várjunk csak! Lakáskeresés magyar nyelvtudás nélkül... minden külföldi, aki élt Magyarországon tisztában van vele, hogy milyen nehéz ez a helyzet, még akkor is, ha az ember egy gazdag nyugati országból érkezik és jól beszél angolul. És ha még angolul sem beszél? A problémák garantáltak. Szavaim helyett, álljon itt ez a nemrégiben készült, már-már tragikomikus videó, amelyet a Migszol készített a témával kapcsolatosan.

4.     A deportálás

Mindent összevetve (hozzátéve, hogy a menekültek nem jogosultak magyar nyelvi órákra vagy ingyenes egészségügyi ellátásra), érthető, ha Naomi, akinek mondjuk nem sikerült lakást találnia, úgy dönt, hogy az unokatestvéréhez utazik Berlinbe és újra beadja a menedékkérelmét, vagy esetleg bujdokol és illegálisan vállal munkát. A dolgok azonban nem úgy alakulnak, ahogy azt Naomi tervezte és hamarosan egy gépen találja magát, mert visszatoloncolták Magyarországra. (Megjegyzés: a menekültek csak abban az országban rendelkeznek munkavállalási joggal, amely országban megkapják a menekültstátuszt.) Naomi barátai eltűntek, nem tudja mitévő legyen, úgyhogy elmegy egy hajléktalanszállóra, hogy legyen hol aludnia – hiába. A szálló tele van. Az elkövetkező hetekben felszabadulhat néhány hely. Naomi kénytelen az utcán aludni.
Az ilyen forgatókönyvek, sajnos, nem számítanak kivételnek. Ez inkább a szabály. Egy magyar számára sem jelent meglepetést, hogy az eljárások, amelyek elméletben működnek, a gyakorlatban bürokratikus zsákutcákká válnak, és valódi hús-vér emberek szenvednek kárt miattuk, akik számára az eljárások kidolgozóinak a magyarázatai vajmi kevés vigaszt nyújtanak. Van némi segítség – a Menedék Alapítvány segít a menekülteknek és migránsoknak mindenféle szociális ügyben, a Református Egyház és a Baptista Szeretetszolgálat pedig hiánypótló lakhatási programokat vezet. Sajnos, a lakhatási segítségre szoruló menekültek száma és ezeknek a szervezeteknek a korlátozott befogadóképessége együttesen azt eredményezi, hogy nem tudnak mindenkinek segítséget nyújtani. És ez nem is az ő feladatuk – a lakhatáshoz való jog biztosítása az állam feladata. Ez nem azt jelenti, hogy vissza a szocializmusba és hagyjuk, hogy az emberek ne dolgozzanak – vegyük például, az én hazámat, Finnországot, mint pozitív példa. De várjunk csak, Finnország egy gazdag ország, nekik van erre pénzük, míg Magyarország szegény! Nos, Lázár János és „tolmácsának” utazgatásaira költött összegből könnyen fedezhető lenne néhány ember szociális lakhatása. A további megoldások megvalósíthatóságáról, érdemes elolvasni az AVM javaslatait, szépen összeszedték az érveket amellett, hogy a szociális lakhatási rendszer – nem csak a menekültek számára – miért mind az állam, mind pedig a társadalom érdeke.