Szerző: Ruben Andersson
Eredeti cikk forrása: www.irinnews.org London, 2015. június 17. – A Menekültek Világnapját megelőzően Ruben Andersson, a London School of Economics antropológusa és az „Illegality, Inc.” című könyv szerzője azt vizsgálta, hogy a bevándorlás szabályozására tett helyi erőfeszítések hogyan hagyják figyelmen kívül a szabálytalan migráció útvonalainak globalizálódását.
Eredeti cikk forrása: www.irinnews.org London, 2015. június 17. – A Menekültek Világnapját megelőzően Ruben Andersson, a London School of Economics antropológusa és az „Illegality, Inc.” című könyv szerzője azt vizsgálta, hogy a bevándorlás szabályozására tett helyi erőfeszítések hogyan hagyják figyelmen kívül a szabálytalan migráció útvonalainak globalizálódását.
Photo: Frontex - Határrendőrök vizsgálnak eldobott ruhákat a magyar-szerb határon
A figyelmeztetés visszafogott volt, mint ahogy az az Európai Határrendőrség főparancsnokától elvárható, de attól még figyelmeztetés maradt. Miközben az európai vezetők sürgetően követelik, hogy katonai műveletek induljanak az Földközi-tengeren az embercsempészek hajói ellen, az uniós határügynökség (Frontex) igazgatója óvatosságra int: „Amennyiben katonai műveletekbe kezdünk indulnak Líbia környékén – nyilatkozta június elején –, az megváltoztathatja a bevándorlási útvonalakat és azok keletebbre tolódhatnak.”
Egy útvonal bezáródik, és egy másik megnyílik. Igazán egyszerű ez – mégis, amikor a migrációs folyamatok felett próbálnak kontrollt gyakorolni, ritkán veszik figyelembe ezt az alapvető tanulságot.
A kábítószer-kereskedelem elleni háborúban ezt az úgynevezett „ballon-effektus”-ként emlegetik: ha összenyomod a ballon egyik részét, akkor az egy másik részen kidudorodik. Valami hasonló történik, amikor erőfeszítéseket tesznek a szabálytalan bevándorlás (angolul irregular migration) letörésére, de van egy nagy különbség: ebben az esetben a ballonban emberek helyeződnek át, akik annál elszántabbá válnak, minél erősebben szorítod a ballont. Akárcsak a határőrök és politikusok, amint arra példa Olaszország növekvő türelmetlensége más európai vezetők felé, akik vonakodnak segíteni az országot abban, hogy kezelni tudja a déli partokon történő beáramlást.
A ballon-effektus egészen más fénybe helyezi a migráció szabályozását célzó műveleteket. A mindenre elszánt európai politikusok úgy tekintenek a spanyolországi és ausztráliai migrációs kontrollra, mint működő modellre – miközben ezek a próbálkozások csak nagyon-nagyon szűk értelemben nézve tekinthetők sikeresnek. A Kanári-szigetek és Nyugat-Afrika közötti tengeri útvonal 2007 körül történt lezárása, amely miatt Spanyolországot oly nagyon ünneplik, szimplán odébb tolta az embereket. Egyébként maga a tengeri útvonal is csak azután jött létre, hogy Észak-Marokkóban brutálisan lecsaptak a migránsokra, és délebbre tolták az embereket; majd amikor Spanyolország együttműködésre vett rá más afrikai országokat a deportálások és az Atlanti-óceánon történő őrjáratok levezényléséhez, az útvonalak újból áttevődtek, ezúttal a Szahara felé. És lőn: Spanyolország problémája Olaszország problémájává vált, aztán Görögországé, és így tovább. Az európai vezetők a schengeni-egyezmény 30. évfordulóját ünneplik ezen a héten, de ne feledkezzünk meg eközben arról, milyen önző módon iparkodnak azon, hogy a szabálytalan bevándorlást valaki más problémájává tegyék.
Ám a határnál lévő ballon messze átnyúlik még az európai határvidéken túlra is. Az ausztrál határművelet, az Operation Sovereign Borders nagy népszerűségre tett szert a keményvonalasok körében, és az ausztrál miniszterelnök, Tony Abbott arra szólítja fel Európát, hogy hozzájuk hasonlóan folyamodjanak kemény rendszabályokhoz, és egyszerűen állítsák meg a hajókat. Mellesleg Ausztrália, Spanyolországhoz hasonlóan, csak úgy tudja érvényesíteni drákói szabályait a tengeren, hogy szegény és hatalom nélküli szomszédos országokat vesz rá az együttműködésre – figyelembe véve Európa és az észak-afrikai államok kapcsolatát, ez a megoldás szimplán nem elérhető Európa számára, ahol még egy Nauruhoz hasonló szigetállamocska sincs a láthatáron. Nem is beszélve a zárt gyűjtőtáborokban az ausztrál hatóságok részvételével történő kegyetlenkedésekről, az emberi jogok megsértéséről, a törvénytelen visszatoloncolásokról, vagy az embercsempészeknek a partiőrség által fizetett kenőpénzekről.
Még ha úgy is vesszük, hogy szigorúan a számokat tekintve sikeres műveletről van szó, nem lenne szabad elfelejteni, hogy azoknak a száma és nemzetisége, akik egykor Ausztráliába próbáltak eljutni, lefedik azokét, akik most Európába érkeznek. Mintegy 3.500 afgán érkezett Ausztráliába 2012-2013-ban; majd miután 2013 szeptemberében elkezdték az Operation Sovereign Borders kampányt, az érkezők száma jelentősen lecsökkent. Időközben pedig az európai határokhoz érkező afgánok száma ugrászerűen megugrott, a 2013-as 9.500-ról több mint 22.000-re emelkedett 2014-ben.
Fotó: Australian Customs & Border Protection Service - Ezt a posztert az „Australias Operation Sovereign Borders” kampány részeként 18 különböző nyelven jelentették meg.
Az ausztrál Refugee Council igazgatója a brit The Guardian újságnak áprilisban a következőket nyilatkozta: „Amit Ausztrália tesz, az nem más, mint hogy az elrettentés és kemény retorziók bevezetésével odébb tolja a problémát saját partjaitól. Kétség sem fér hozzá, hogy ezzel sokkal rosszabbá tették azoknak az embereknek a helyzetét, akik Európában próbálnak biztonságra lelni.”
Különböző úticélok, különböző történetek. Izrael – amely szintén hajlamos az öndicsőítésre a határőrizeti modelljét illetően – 2013-ban egy kerítést húzott fel az egyiptomi határszakaszán, és ezzel egyidőben drákói intézkedéseket vezettek be, gyűjtőtáborokat létrehozva. Az IRIN akkoriban azt jelentette, hogy „körülbelül 1000 menedékkérő érkezett havonta, főleg Eritreából és Szudánból”. Nem sokkal ezután a számuk majdnem nullára esett vissza. Mindeközben a határok megerősítése zajlik Szaúd-Arábiában, Dél-Afrikában növekszik az ellenségesség a külföldiek felé, mindez arra készteti a szomáliai és Afrika szarva felől érkező menekülteket és migránsokat, hogy távoltartsák magukat ezektől az országoktól. Ugyanebben az időszakban az Európai Unió külső határain észlelt eritreaiak száma a 2012-es számról, 2.604-ről 2014-re már 34.586-ra ugrott, és az Európa határaihoz érkezett szomáliaiak száma is megduplázódott 2011 és 2014 között.
Röviden szólva, a szabálytalan migráció globális méreteket öltött, mint az látható a rohingya menekültek példáján is, akik Délkelet-Ázsia tengerein hányódnak, miközben hajóikat egyik országból a másikba küldözgetik. A rohingyák szenvedésére adott érzéketlen válasz megmutatta, hogy a globalizálódott útvonalak és ezzel párhuzamosan a büntetésre törekvő „határvédelem” egyre csak fokozza a határátlépések kockázatát, anélkül, hogy közben átfogóan tekintve a számok csökkennének. Ez a nyugati világ központjaiból exportált biztonsági modell egyaránt táplálja és erősebbé teszi a biztonsági erőket, a korrupt rezsimeket, a védelmi szolgáltatásokkal üzletelőket, az embercsempészeket, akik mind különböző módon vannak bevonódva ebbe az „üzletágba”, Mexikótól Törökoszágon át Thaiföldig. A „ne az én hátsókertemben történjen” megközelítéssel egyes országok kormányai ugyan be tudnak söpörni rövid távú sikereket, de nemzetközi viszonylatban ez a szemellenzős hozzáállás csak katasztrófához vezet.
Kétség nem fér hozzá, hogy még csak most kezdjük megérteni a szabálytalan migráció globális vonatkozásait, és egyúttal több bizonyítékra, tényekre is szükségünk van a globális áttelepülések hatásait tekintve. Amennyiben az országaink vezetői tényleg komolyan gondolnák, hogy megoldást találnak a vándorlással kapcsolatos „krízisre”, akkor pontosan arra törekednének, hogy a kézzelfogható bizonyosságokat összegyűjtsék és levonják a tanulságokat. Még azt is megpróbálnák, hogy az emberiség mozgására egy valóban globális szerkezetű választ adjanak, hiszen a migráció és a menekültek útvonalai éppen annyira váltak minden részletükben globálissá, mint a világkereskedelem és a tőke mozgása. Ám a vezetőink semmi ilyet nem tesznek. A tényeken alapuló stratégia helyett mit kapunk? Politikai haszonszerzést. Egyre több és több pénz folyik bele a migráció szabályozásába Európában és máshol is, illetve egyre több veszteséggel járó végzetes tragédia történik a határainkon – legfőbb ideje újra átgondolni a helyzetet, hogy valóban átfogóan, globális szemlélettel tudjunk közelíteni a migrációhoz és a mobilitáshoz. Ez lenne a legsürgetőbb feladatunk.
Ruben Andersson
Forrás: IRIN
Az ausztrál Refugee Council igazgatója a brit The Guardian újságnak áprilisban a következőket nyilatkozta: „Amit Ausztrália tesz, az nem más, mint hogy az elrettentés és kemény retorziók bevezetésével odébb tolja a problémát saját partjaitól. Kétség sem fér hozzá, hogy ezzel sokkal rosszabbá tették azoknak az embereknek a helyzetét, akik Európában próbálnak biztonságra lelni.”
Különböző úticélok, különböző történetek. Izrael – amely szintén hajlamos az öndicsőítésre a határőrizeti modelljét illetően – 2013-ban egy kerítést húzott fel az egyiptomi határszakaszán, és ezzel egyidőben drákói intézkedéseket vezettek be, gyűjtőtáborokat létrehozva. Az IRIN akkoriban azt jelentette, hogy „körülbelül 1000 menedékkérő érkezett havonta, főleg Eritreából és Szudánból”. Nem sokkal ezután a számuk majdnem nullára esett vissza. Mindeközben a határok megerősítése zajlik Szaúd-Arábiában, Dél-Afrikában növekszik az ellenségesség a külföldiek felé, mindez arra készteti a szomáliai és Afrika szarva felől érkező menekülteket és migránsokat, hogy távoltartsák magukat ezektől az országoktól. Ugyanebben az időszakban az Európai Unió külső határain észlelt eritreaiak száma a 2012-es számról, 2.604-ről 2014-re már 34.586-ra ugrott, és az Európa határaihoz érkezett szomáliaiak száma is megduplázódott 2011 és 2014 között.
Röviden szólva, a szabálytalan migráció globális méreteket öltött, mint az látható a rohingya menekültek példáján is, akik Délkelet-Ázsia tengerein hányódnak, miközben hajóikat egyik országból a másikba küldözgetik. A rohingyák szenvedésére adott érzéketlen válasz megmutatta, hogy a globalizálódott útvonalak és ezzel párhuzamosan a büntetésre törekvő „határvédelem” egyre csak fokozza a határátlépések kockázatát, anélkül, hogy közben átfogóan tekintve a számok csökkennének. Ez a nyugati világ központjaiból exportált biztonsági modell egyaránt táplálja és erősebbé teszi a biztonsági erőket, a korrupt rezsimeket, a védelmi szolgáltatásokkal üzletelőket, az embercsempészeket, akik mind különböző módon vannak bevonódva ebbe az „üzletágba”, Mexikótól Törökoszágon át Thaiföldig. A „ne az én hátsókertemben történjen” megközelítéssel egyes országok kormányai ugyan be tudnak söpörni rövid távú sikereket, de nemzetközi viszonylatban ez a szemellenzős hozzáállás csak katasztrófához vezet.
Kétség nem fér hozzá, hogy még csak most kezdjük megérteni a szabálytalan migráció globális vonatkozásait, és egyúttal több bizonyítékra, tényekre is szükségünk van a globális áttelepülések hatásait tekintve. Amennyiben az országaink vezetői tényleg komolyan gondolnák, hogy megoldást találnak a vándorlással kapcsolatos „krízisre”, akkor pontosan arra törekednének, hogy a kézzelfogható bizonyosságokat összegyűjtsék és levonják a tanulságokat. Még azt is megpróbálnák, hogy az emberiség mozgására egy valóban globális szerkezetű választ adjanak, hiszen a migráció és a menekültek útvonalai éppen annyira váltak minden részletükben globálissá, mint a világkereskedelem és a tőke mozgása. Ám a vezetőink semmi ilyet nem tesznek. A tényeken alapuló stratégia helyett mit kapunk? Politikai haszonszerzést. Egyre több és több pénz folyik bele a migráció szabályozásába Európában és máshol is, illetve egyre több veszteséggel járó végzetes tragédia történik a határainkon – legfőbb ideje újra átgondolni a helyzetet, hogy valóban átfogóan, globális szemlélettel tudjunk közelíteni a migrációhoz és a mobilitáshoz. Ez lenne a legsürgetőbb feladatunk.
Ruben Andersson
Forrás: IRIN
RSS Feed