Reza a nevem, Magyarországon élek, Afganisztánból jöttem. Azért írom meg ezt a blogposztot mert szeretném megosztani az élményeimet arról, hogy milyen Magyarországon LGBTQI menekültként élni. Nemcsak az érzelmi szempontokról, és nemcsak az általános helyzetről, a homofóbia erősödéséről szeretnék beszélni, hanem leginkább arról, hogy hogyan biztosított először nemzetközi védelmet a magyar állam, hogy utána megtagadja tőlem az alapvető emberi jogaimat.
Mindig is éreztem, hogy furcsa testbe születtem. 19 éves voltam, amikor rájöttem, hogy transszexuális vagyok. Megkönnyebbültem, de féltem is: a homoszexualitás, pláne a transszexualitás nem elfogadható a hazámban, ha bárki megtudja, az életem veszélybe kerülhet. Rengeteg küzdelem és szenvedés jellemezte az ezt követő éveket, egészen 25 éves koromig. Nem tudtam befejezni a tanulmányaimat. Kiközösített a társadalom és a családom is - de nem akarok ezekbe a részletekbe túlzottan belemenni.
Úgy döntöttem végül, hogy elhagyom a hazámat és elmegyek valahova, ahol biztonságban élhetek és végre az lehetek, aki vagyok. Magyarországra menekültem, egy hétig itt maradtam aztán úgy döntöttem Dániába megyek. Azért döntöttem így, mert sokat olvastam arról, hogy melyik EU tagállam biztonságos az LGBTQI emberek számára. Ugyanakkor nem tudtam a Dublini szabályozásról, elmentem Dániába, barátságokat kötöttem emberekkel, és menekült státuszért folyamodtam. Hét hónappal később azt mondták Magyarországra deportálnak a Dublini rendszer miatt, megkeresték a magyar hatóságokat, ahol megerősítették, hogy Magyarországon léptem először az EU-ba. 2013-ban egy őrrel az oldalamon feltettek egy gépre, és Magyarországra deportáltak.
Mindig is éreztem, hogy furcsa testbe születtem. 19 éves voltam, amikor rájöttem, hogy transszexuális vagyok. Megkönnyebbültem, de féltem is: a homoszexualitás, pláne a transszexualitás nem elfogadható a hazámban, ha bárki megtudja, az életem veszélybe kerülhet. Rengeteg küzdelem és szenvedés jellemezte az ezt követő éveket, egészen 25 éves koromig. Nem tudtam befejezni a tanulmányaimat. Kiközösített a társadalom és a családom is - de nem akarok ezekbe a részletekbe túlzottan belemenni.
Úgy döntöttem végül, hogy elhagyom a hazámat és elmegyek valahova, ahol biztonságban élhetek és végre az lehetek, aki vagyok. Magyarországra menekültem, egy hétig itt maradtam aztán úgy döntöttem Dániába megyek. Azért döntöttem így, mert sokat olvastam arról, hogy melyik EU tagállam biztonságos az LGBTQI emberek számára. Ugyanakkor nem tudtam a Dublini szabályozásról, elmentem Dániába, barátságokat kötöttem emberekkel, és menekült státuszért folyamodtam. Hét hónappal később azt mondták Magyarországra deportálnak a Dublini rendszer miatt, megkeresték a magyar hatóságokat, ahol megerősítették, hogy Magyarországon léptem először az EU-ba. 2013-ban egy őrrel az oldalamon feltettek egy gépre, és Magyarországra deportáltak.
Féltem. Hallottam, hogy a neonácik megtámadták a Budapest Pride-ot az elmúlt években és tudtam, hogy a magyar miniszterelnök alkotmányba akarja foglalni, hogy házasság csak férfi és nő között valósulhat meg. Tudtam azt is, hogy a melegházasság lehetetlen Magyarországon, így ha megismerek valakit, csak akkor házasodhatunk össze, ha hivatalosan is nemet váltok, ez pedig elég nehéznek tűnik egy olyan országban, ahol a kormány diszkriminálja az LGBTQI embereket.
Mostmár csaknem 3 éve itt élek. Szerencsés voltam, nagyon jó ügyvédem volt, aki egy olyan civil szervezetnél dolgozik, akik ingyenes jogi segítséget adnak menedékérőknek. Megkaptam a menekült státuszt, lett néhány barátom és büszke voltam, hogy nyilvánosan vállalhatom a transzneműségemet. De ez nem oldotta meg a kulcspromblémát. Ezt bárhol megtehettem volna, amire igazán szükségem volt, az a nemem hivatalos megváltoztatása, ehhez pedig különleges támogatásra lett volna szükségem, amit nem kaptam meg. A magyar hatóságok és a bürokrácia nem tudták, hogy mit kezdjenek velem.
Találtam egy NGO-t, ami transszexuális embereknek segít Magyaroszágon, a Transvanilla Egyesületet. Elkezdtem a hormonkezelést és azonnal jobban kezdtem érezni magam. Kicsit ironikus, de az elmúlt 3 évben egyre inkább annak érzem magam, aki valójában vagyok. Felszabadultam, másfelől viszont egyre erősebben érzem az elnyomást abban a tekintetben, ahogyan a magyar kormány kezel.
A problémák a papírokkal kezdődtek. Van magyar személyim, mint minden menekültnek Magyarországon. A hormonális kezelés eredményeként meg kellene változtatnom a személyimet, hogy tükrözze a valódi nemi identitásomat, ami nemsokára a biológiai identitásommal is meg fog egyezni. A hatóságok ezt megtagadták. Ez sokkolt, mivel a magyar állam a transzneműségem miatt ismert el menekültnek, ezért felfoghatatlan volt, hogy ezek után hogyan nem tudnak hivatalosan is férfiként elismerni.
Azt mondták, hogy nem módosíthatják a személyimet, mert nem itt születtem. Úgy tűnik én voltam az első ilyen eset hosszú idő után, mert nem tudták, hogy mi a teendő, ezért inkább megtagadták a kérést. Nem tudtam elhinni. Természetesen nem tudtam papírokat szerezni a származási országom követségéről, hiszen éppen ezzel az állammal szemben kaptam nemzetközi védelmet. A Transvanilla segített abban, hogy bíróság elé kerüljön az ügy, de a per nagyon sok pénzbe kerül, nincsenek meg az anyagi eszközeink, hogy folytassuk a pert. Amikor meg kell mutatnom a személyimet a hatóságoknak, vagy bárkinek, gúnyolódnak rajtam: nem is így nézel ki, ez nem is az igazi személyid, úgy nézel ki mint egy lány, de most úgy nézel ki mint egy fiú… Talán ártalmatlannak hangzik, de ahogy viccet csinálnak a hajamból és a kis szakállból, amit nagy nehezen növesztettem, úgy érzem az egész identitásomat kérdőjelezik meg. Próbálok emelt fővel járni, de belefáradtam abba, hogy minden egyes alkalommal, amikor meg kell mutatnom a személyimet, akkor meg kell védenem önmagamat és a jogaimat.
Ezzel a blogposzttal szeretnék néhány üzenetet küldeni: az LGBTQI embereknek üzenem, hogy küzdejenek a jogaikért. Nem vagytok egyedül. De kerüljétek el Magyarországot, ameddig ez a helyzet nem változik meg és a magyar kormány el nem kezdi tisztelni az LGBTQI emberek jogait. A magyar kormánynak üzenem, hogy szüntessék be a diszkriminációt. A többi Eu tagállamnak pedig azt szeretném üzenni, hogy ne deportáljanak senkit Magyarországra, különösen ne az LGBTQI embereket.
Mostmár csaknem 3 éve itt élek. Szerencsés voltam, nagyon jó ügyvédem volt, aki egy olyan civil szervezetnél dolgozik, akik ingyenes jogi segítséget adnak menedékérőknek. Megkaptam a menekült státuszt, lett néhány barátom és büszke voltam, hogy nyilvánosan vállalhatom a transzneműségemet. De ez nem oldotta meg a kulcspromblémát. Ezt bárhol megtehettem volna, amire igazán szükségem volt, az a nemem hivatalos megváltoztatása, ehhez pedig különleges támogatásra lett volna szükségem, amit nem kaptam meg. A magyar hatóságok és a bürokrácia nem tudták, hogy mit kezdjenek velem.
Találtam egy NGO-t, ami transszexuális embereknek segít Magyaroszágon, a Transvanilla Egyesületet. Elkezdtem a hormonkezelést és azonnal jobban kezdtem érezni magam. Kicsit ironikus, de az elmúlt 3 évben egyre inkább annak érzem magam, aki valójában vagyok. Felszabadultam, másfelől viszont egyre erősebben érzem az elnyomást abban a tekintetben, ahogyan a magyar kormány kezel.
A problémák a papírokkal kezdődtek. Van magyar személyim, mint minden menekültnek Magyarországon. A hormonális kezelés eredményeként meg kellene változtatnom a személyimet, hogy tükrözze a valódi nemi identitásomat, ami nemsokára a biológiai identitásommal is meg fog egyezni. A hatóságok ezt megtagadták. Ez sokkolt, mivel a magyar állam a transzneműségem miatt ismert el menekültnek, ezért felfoghatatlan volt, hogy ezek után hogyan nem tudnak hivatalosan is férfiként elismerni.
Azt mondták, hogy nem módosíthatják a személyimet, mert nem itt születtem. Úgy tűnik én voltam az első ilyen eset hosszú idő után, mert nem tudták, hogy mi a teendő, ezért inkább megtagadták a kérést. Nem tudtam elhinni. Természetesen nem tudtam papírokat szerezni a származási országom követségéről, hiszen éppen ezzel az állammal szemben kaptam nemzetközi védelmet. A Transvanilla segített abban, hogy bíróság elé kerüljön az ügy, de a per nagyon sok pénzbe kerül, nincsenek meg az anyagi eszközeink, hogy folytassuk a pert. Amikor meg kell mutatnom a személyimet a hatóságoknak, vagy bárkinek, gúnyolódnak rajtam: nem is így nézel ki, ez nem is az igazi személyid, úgy nézel ki mint egy lány, de most úgy nézel ki mint egy fiú… Talán ártalmatlannak hangzik, de ahogy viccet csinálnak a hajamból és a kis szakállból, amit nagy nehezen növesztettem, úgy érzem az egész identitásomat kérdőjelezik meg. Próbálok emelt fővel járni, de belefáradtam abba, hogy minden egyes alkalommal, amikor meg kell mutatnom a személyimet, akkor meg kell védenem önmagamat és a jogaimat.
Ezzel a blogposzttal szeretnék néhány üzenetet küldeni: az LGBTQI embereknek üzenem, hogy küzdejenek a jogaikért. Nem vagytok egyedül. De kerüljétek el Magyarországot, ameddig ez a helyzet nem változik meg és a magyar kormány el nem kezdi tisztelni az LGBTQI emberek jogait. A magyar kormánynak üzenem, hogy szüntessék be a diszkriminációt. A többi Eu tagállamnak pedig azt szeretném üzenni, hogy ne deportáljanak senkit Magyarországra, különösen ne az LGBTQI embereket.
RSS Feed