"Mi itt Magyarországon a menekültként elismert embereket is a hajléktalanságba taszítjuk. Az utóbbi években sok menekült tipikus életútja ez volt: papírok nélkül Magyarországra érkezve 1-12 hónap őrizettel fogadtuk őket, mely során gumibottal hergeltük, majd nyugtatókkal nyugtattuk őket. Az őrizetből kikerülve a nyílt táborokban a többszáz, immár menekültként elismert embert kettő-három készséges szociális munkással fogadtuk, akik helyett évente újakat veszünk fel, hiszen nem is vártuk el tőlük, hogy ilyen kevés kollégával győzzék a menekültek támogatását lakhatásuk és megélhetésük keresésében.

2013-ban kb. 100 Afganisztánból hozzánk érkezett menekültnek lett elege az ígéreteinkből, és ment Németországba tiltakozva az általunk nyújtott kilátástalansággal szemben. Ők a bicskei tábor lakói voltak azelőtt, azé a táboré, ahol többségében azokat tartjuk, akik bebizonyították, hogy hazájukban üldözték őket, és akiknek ezért magyar személyi igazolványt adtunk. A 100 afgán menekült polgártársunk mellett többszáz szintén menekült polgártársunk hagyott itt bennünket, szintén Nyugatra távozva, akik nem akarták megvárni, vagy újraélni a hajléktalanság tapasztalatait.

2013-ban Bicskéről erőszakkal, rendőrökkel egyetlen menekültet sem dobtunk ki az utcára. Kissé nyomatékos ráhatással igen. Aki bedőlt neki, mehetett a hajléktalanszállóra. Nem a legideálisabb hely a menekültek integrációjára, dehát istenkém. Ezzel legalább őszintén elismertük, hogy aki hazájában is kiszolgáltatott, az nálunk is az, kezdjen mindent előről, sőt még előbbről.
2014. február 28. A bicskei tábor lakóinak eddig a napig adunk ultimátumot, hogy kiköltözzenek a táborból. 15 nappal az utolsó nap előtt azt még nem mondtuk meg nekik, hogy ehhez mikor kapnak támogatást, csak megmondtuk nekik, hogy ne türelmetlenkedjenek annyit.

2013-ban és 2014-ben a balassagyarmati szállóról viszont raktunk ki rendőrökkel menekülteket. Ők szintén a világ legveszélyesebb országaiból jöttek hozzánk, de a téli fagytól és a hajléktalanokat kriminalizáló önkormányzat egyenruhás végrehajtóitól mégsem kell annyira félniük, mint egy tálibtól, vagy a szíriai generálisoktól, nem igaz?

Nem, nem igaz. Az éghajlat változott, a félelem megmaradt."

“Ami a konkrét válaszokat illeti, a belügyminiszter úr megfeledkezik arról, ami – nem is olyan régen – ebben az országban folyt. Mi nagyon jól emlékszünk azokra a magyar állampolgárokra, akiket a testvéri Ausztria diszkréten visszatoloncolt ide – miközben a magyar hatóságok, természetesen, fogadták ezeket a magyar állampolgárokat, miközben az ő útlevelük visszatérérsre jogositotta őket, és miközben nem azonnal vették őket börtönbe, csak éppen a III/III-as szállt rá azokra, akikről diszkrét jelzés érkezett, hogy tudniillik kérték külföldön maradásukat, és ezt nem kapták meg... Elképzelhető tehát, hogy nagyobb körültekintéssel kellene dönteni, mielőtt bérelt repülőgépen, a kommandóegység kiséretében “nyújtjuk át” kommunista diktatúrák hatóságainak a kezébe azokat az állampolgárokat, akiknek a sorsáról nem fogunk hiteles tájékoztatást kapni a továbbiakban.”