A Migszol látogatása a határmenti területekre Magyarország és Szerbia között

Január 25-én a Migszol Észak-Szerbiába utazott, hogy meglátogasson egy helyet, amelyről már régóta hallottak. Magyarországon a legtöbb menekült Szerbián keresztül utazott és itt időzött valamennyit.  A Dzsungel, ahogyan megismertük, egy elhagyott téglagyár körüli terület Subotica (Szabadka) városán kívül. A Migszol azért ment oda, hogy a hely történetéről és híréről tájékozódjon, és megismerje az emberek tapasztalatait a határ túloldalán.

Ahogy elhagytuk a vasútállomást, eszünkbe jutott, hogy hasznos lehet megszerezni a helyi taxi telefonszámát. Beszéltünk egy taxisofőrrel az állomáson kívül, megszereztük a telefonszámát, és elmondtuk neki, hogy menekülteket keresünk. Meglepődött, aztán elmondta, hogy néha látott menekülteket a városban, de legtöbbjük a téglagyár körül található. Amikor azt mondtuk, hogy később lehet, hogy felhívjuk, elmagyarázta, hogy nem szabad menekülteket szállítania: a rendőrség ezt embercsempészetnek tekinti, elkobozza az autót és bebörtönzi a vezetőjét, még ha a taxi nem is megy a határ közelébe.

Élelmet szerettünk volna vásárolni azoknak az embereknek, akikkel esetleg találkozunk, ezért azt kérdeztük a járókelőktől, hogy milyen üzletek vagy pékségek vannak nyitva vasárnap. Néhány sikertelen próbálkozás után egy idősebb férfi felajánlotta, hogy elvezet minket a piacra. Útközben megjegyeztük, hogy egy a migránsokkal szolidaritást vállaló csoport tagjai vagyunk Budapestről, és megkérdeztük, hogy tud-e bármit a migránsokról Szabadkán. Vonakodott attól, hogy beszéljen róluk, azzal magyarázva, hogy a gazdasági helyzet annyira rossz, hogy minden képzett ember elhagyja a várost. Amikor témát váltottunk, felvidult és elmesélte Szabadka történetét, amíg a piachoz értünk.

Miután élelmet vásároltunk, sétálni indultunk, a vasútállomást elhagyva jobbra az első nagy úton, aztán az elsőn balra, és és előre, elhagyva néhány vasúti sínpárt és egy működő gyárat. Tudtuk, hogy megérkeztünk, amikor a balra lévő gyárat elhagyva jobbra egy kialudt kéményt láttunk. Mindent egybevéve a séta körülbelül fél órát vett igénybe, ezért volt bőven időnk kidolgozni egy tervet és megbeszélni, hogy mire számíthatunk. Megegyeztünk, hogy a reggeli közben beszélünk az emberekkel, és feljegyezzük, hogy mire van a leginkább szükségük, amiért visszamehetünk majd a városba megvásárolni.

A Dzsungel. Mindannyiunknak különböző elképzelésünk volt róla és nehezen éreztük magunkat, amikor megérkeztünk. A kar, amely megállítja a nemkívánt forgalmat terület felé, még le volt engedve, de a hely elhagyottnak tűnt. Nem láttunk senkit, amíg a fő épület mögé nem értünk. Amikor jobbra mentünk a sarkon, három fiú jött balról. Delawar*, Faisal*, Abdul* hátizsákjukkal, mely köztük volt, nem sokkal előttünk érkezett meg. Úgy tűnt, akkor fejezték be a környék megvizsgálását, amikor megláttuk egymást. Rövid bemutatkozás után behívtak minket. Arra számítottunk, hogy sok ember lesz bent, és nem szerettünk vola betolakodni, ezért arra próbáltuk kérni Delawart, hogy valahogyan jelentsen be minket. Amikor ez nem sikerült, egyikünk követte a létrán felfelé, csak hogy megtudjuk, hogy az épület teljesen üres. Nyilvánvaló volt, hogy rengeteg ember járt itt nemrég. Szárítókötelek, hálózsákok, fogkefék, zoknik, játékok, üres dobozok és palackok voltak mindenütt, és úgy tűnt, hogy az emberek, akik használták ezeket, sietve hagyták el a helyet.

Odabent a fiúk nekiláttak fát és műanyagot gyűjteni tűzrakáshoz, és Delawar kitakarított egy kis területet a hálózsákok közt, ahol le lehetett ülni. Alap angol és török nyelven kommunikáltunk, és végigkövettük útjukat Afganisztánból Szerbiába egy térképen, amit hoztunk. Elmagyarázták, hogy több emberrel utaztak. Sok részlet elveszett fordítás közben. Amennyit még sikerült megértenünk, hogy egy barátjuk meghalt Törökországban, és egészen mostanáig egy szíriai családdal voltak. Hármuk a szír társaik csatlakozására várt. Amíg ettünk és teáztunk, sorban megszárították lábaikat a tűznél, és minket is közelebb hívtak melegedni. A beszélgetés témáját a közös szókincsünk határozta meg, ezért úgy haladtunk, mint a bemutatkozáson egy alapszintű nyelvi kurzuson. Megtudtuk, hogy Faisal tizenöt, Abdul pedig tizenhét éves. Sajnos semmilyen közös nyelven nem sikerült megtudnunk Delawar korát, de egy-két évvel idősebbnek látszott a többi fiúnál. Fasialnak nem volt egyáltalán esélye iskolába járni, Abdul tizenegy évet járt iskolába, Delawar pedig ötöt.

Akár idősebb, akár nem, Delawar nyilvánvalóan vigyázott a másik két fiúra. Ő volt, aki megkérdezte tőlünk, hogy az államtól vagyunk-e, amikor találkoztunk, és ő ment ki megnézni, mi történik, amikor furcsa hangokat hallottunk kintről - intve a másik kettőnek, hogy hajtsák le fejüket. Nem tudtunk velük eleget beszélni, hogy megtudjuk, mire van szükségük, de miután a többiek azon viccelődtek, hogy Faisal az egyetlen "becsületes" köztük, mert nem dohányzik, megállapodtunk, hogy kólát és cigarettát veszünk nekik. Amikor elhagytuk az épületet, hogy több embert próbáljunk keresni, a fiúk kikísértek minket, és Delawar csókot dobott nekünk.

Odakinn egy emberrel találkoztunk Pakisztánból, és egy másik menekülttel, akik egy boszniai férfival beszéltek. Hamarosan eltűntek az egyik kisebb épületben a gyár mellett, hangos népzenét kapcsoltak be, magukra zárva az ajtókat és az ablakokat, ezért annyiban hagytuk őket.

Mielőtt távoztunk volna, egy fiatal párt láttunk előbukkanni a mezőkről. Hussein* és Amira* egy hónapja hagyták el Irakot, és a rokonaikhoz tartanak Németországba. Hozzánk hasonlóan ők is az állomás felé tartottak, ezért együtt mentünk oda. Hussein egy külföldi cégnél dolgozott, ezért nagyon jól beszél angolul. Elmondta nekünk az eddigi útjukat, és megkérdezte, hogy mekkora a legnagyobb távolság, amit egy húzásra gyalogoltunk le eddig. Semmelyikünké sem mérhető, még közel sem ahhoz a negyven órához, amit ők tettek meg az elmúlt héten. Amikor megkérdeztük, honnan tudták, merre menjenek, Hussein megmutatta a telefonját, és azt mondta, a GPS-re hagyatkoztak. A telefonját minden lehető helyen feltölti, például emberek házában, vagy nyilvános helyeken. Hussein képeket mutatott nekünk azokról az építményekről, amiket az emberek csináltak a gyár mögötti mezőn, hogy valami menedékük legyen éjjel. Megtudtuk, hogy a rendőrség rendszeresen megrohamozza a gyár főépületét, pénzt keresve és felégeti az emberek holmiját. Az ilyen történetek hamar elterjednek, ezért az emberek félnek a gyárban maradni, és inkább a környékén rejtőznek. Hussein és Amira elmagyarázták, hogy két napja nem aludtak, mert nem sikerült megfelelő szállást találniuk, és hogy nem akarnak enni. Miután elmondták, hogy megkezdeni készülnek útjuk utolsó szakaszát, ami belefoglalja a magyar határ átlépését, megértettük, hogy egy ennyire stresszes helyzetben az étel az utolsó, amivel törődnek.

Mielőtt elbúcsúztunk, Hussein készített egy szelfit velünk a telefonjával, és megkérdezte, hogy vissza gyalog megyünk-e Budapestre. Olyasvalaki számára, aki hosszú ideje a lábaira hagyatkozik, ez a kérdés nem hangzik furcsán, de nevetnie kellett, amikor rájött, hogy mindannyiunknak érvényes iratai vannak és nem szükséges ilyesmiben gondolkodnunk.


*Ezek nem a valódi neveik