Migszol - Tranzitzóna

EN

HU

#23

18/12/2017

Ma pozitív választ kaptam a menedékjogi kérelmemre. Az itt töltött négy hónap után, végre van valami, ami boldoggá tesz. Ez a hír azt jelenti, hogy áthelyeznek egy nyitott befogadó központba, és végre megkapom a dokumentumokat, amikkel új életet kezdhetek. Végre találhatok magamnak egy megfelelő otthont és elkezdhetek dolgozni, remélhetőleg minél hamarabb.

Olyan örömteli volt az a pillanat, amikor a Bevándorlási Hivatal munkatársa tudatta ezt velünk, hogy könnyek szöktek a szemembe.

Mikor kijöttem a Bevándorlási Hivatal épületéből a családommal, a jókedvem és boldogságom egyből elillant. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy hogy lehetek boldog, amikor minden ember, akivel az utóbbi hónapokban megosztottam a lakóhelyemet és életemet, kétségbeesetten várja ugyanezt az érzést. Éreztem, hogy a híreim felkavaróak lesznek számukra, de nem tudtam eltitkolni azokat előlük, mivel másnap el kell hagynom a tábort. Mindenkivel megosztottam a szektoromban a hírt, a menedékjogi kérelmemet elfogadták Magyarországon, de azt nem tudtam elmondani, mennyire boldog vagyok. A testem megdermedt, és ezt a csodálatos újságot szomorú arccal meséltem el nekik. Nem tudtam kifejezni az érzéseimet úgy, mint az irodában. A szektorban mindenki örült a hírnek, kivéve engem.

#22

18/12/2017

Mindig elmondom azoknak, akik szervezetektől jönnek meglátogatni minket, hogy tetszik ez a hely, hogy itt nagyon jó, és hogy tökéletesek a körülmények. Mindig igyekszem elmondni nekik, hogy mindenünk megvan itt, amire szükségünk van. Mikor úgy döntöttem, hogy elhagyom az országomat, mindig úgy gondoltam, meg fogom becsülni azt, amit kapok, hiszen mások a sajátjukból adnak nekünk szülségből. Mikor találkoztam a civil szervezetek munkatársaival, rájöttem, hogy soha nem mondhatom ki azt, amit valójában gondolok és érzek. Mindig azt akarom mutatni, hogy értékelem azt, amit kapok. Mindig örömet szeretnék szerezni azoknak, akik segítenek nekünk. Az igaz, hogy az itteni körülmények jobbak, mint Szerbiában vagy akármelyik más országban voltak, amiken áthaladtunk. A hivatalos szerbiai táborokban egy szobában négy család lakott, nőkkel, gyermekekkel, fiatal felnőttekkel és férfiakkal. Itt van konténerünk és szobánk, de nincs szabadságunk. A kerítéseken belül ragadtunk és még ahhoz is, hogy a cigarettámat meggyújtsam, meg kell kérdeznem a biztonságiakat.

#21

18/12/2017

Nincs itt nekünk semmi, tényleg semmi. Néha egész nap alszom, az unalom miatt. Minden centijét bejártam ennek a szektornak és nem tudom, mi mást csinálhatnék még itt. Ha éppen nem alszom, akkor folyamatosan gondolkodom. Gondolkodom a múlton, amit otthagytam, az életemen, ami nem lehet már soha az enyém. A múltam nagyon jó volt. Remek munkám volt, és egy gyönyörű házam gyönyörű környéken, sok jó baráttal. Csak gondolkozom és gondolkozom ezeken állandóan. Bár szomorúvá tesznek, szép emlékek ezek. Nem tudok a jövőre gondolni. A jövőm nagyon bizonytalan. Az utazásom kezdetén még gondolkoztam a jövőről és gyönyörű álmaim voltak róla. Aztán elértünk Európába, és az álmok, az elképzelések és a tervek megsemmisültek, helyüket a félelem és a bizonytalanság vette át.

#20

18/12/2017

Mióta az ősz elkezdődött, az élet egy kicsit nehezebbé vált. A hideg és az esőzések eljöttével több munka és felelősség hárul ránk itt élő nőkre. Ha egy csepp eső is esik, az udvaron a föld sárossá és nagyon piszkossá válik. Minden alkalommal, amikor valaki kimegy, behozza magával az összes piszkot. A szobánk az egyetlen olyan hely, ami csak a miénk, ezért igyekszem megtartani azt annyira kényelmesnek, amennyire csak lehet. Megpróbálom az odahagyott otthonomat rekonstruálni ebben a szobában. Nagyon nehéz ezt elérni, de a tisztán tartása segít a képzetet fenntartani. Az esővel és a hideggel azonban ez lehetetlen. Minden húsz percben takarítanom kell. Ha a gyerekek kimennek, én egy seprűvel várom őket, készen állva a takarításra, amint belépnek.

#19

18/12/2017

Néhány gyermek elkezdett itt iskolába járni. Igen, az iskola és az oktatás még itt is elkezdődött. Reggelente a gyerekek az összes szektorból elmennek az egyik klubszobába, ahol nagyvárosi hozzáértő tanárok magyart és angolt tanítanak nekik. Minden 16 év alatti gyermeknek iskolába kell járnia, de természetesen nem kényszerítik őket. Ebből a szektorból, ahol mindannyian kiskorúak vagyunk 12 és 16 év között, csak néhányan járnak. Páran közülünk nincsenek olyan állapotban, hogy iskolába menjenek reggelente. Van két barátom, akik 12 és 13 évesek, és az orvos azt mondta nekik, hogy ők 16 és 17 évesek. Itt vannak már három hónapja és már negatív státuszt kaptak. Nem hiszem, hogy ez a megfelelő idő arra, hogy iskolába járjanak, és úgy tegyenek, mintha minden rendben lenne. A nap nagyobb részét a szobákban töltik a telefonjukon interneteznek. Csak akkor hagyják el a szobát, amikor az étkezőbe mennek, és ott interneteznek.

#18

18/12/2017

Három napja léptem be Magyarország területére, így nagyon új vagyok még a táborban. Még mindig nem tudom, hogy melyik szektor melyik, és még mindig a többiektől kérdezem, hogy mit szabad tenni és mit nem ebben a táborban. Ez a hely nagyon eltérő a szerb tábortól, ahol több mint hét hónapot töltöttem.

Egyedül utaztam az országomból az egész út alatt. Sok emberrel találkoztam, sokakkal összebarátkoztam, akikkel az út közben talált lakótereken osztoztunk. Aludtunk utcákon, bokrokban, parkokban, hegyeken és mezőkön sok-sok éjszakán át. Mikor végre Magyarországra értem, nagyon megörültem a gondolatnak, hogy jobb körülmények között aludhatok majd. Szerbiában 25-30 emberrel osztozkodtunk egy kis szobán, fiatalok, öregek, síró kisbabák, nők és férfiak. Itt négy másik kiskorúval kerültem egy szobába. Jó itt, mert mindannyian fiatalok vagyunk és többnyire ugyanabból az országból. Az első két napban nagyon boldog voltam a jó körülmények miatt és hogy van terem, amit végre sajátomnak mondhatok. Azonban a harmadik napon rájöttem, hogy hátulütője is van ennek a dolognak, mert nem tudok többé ebből a kis konténerből és erről a kis területről kimenni. Mindent szögesdrót és magas kerítés vesz körül.

#17

18/12/2017

Szeptember óta a hatóságok iskolát indítottak a gyerekek számára. A tanárok a közeli városokból jönnek, hogy a gyerekeket tanítsák. Többnyire magyar nyelvet oktatnak, és foglalkozásokat szerveznek. Az iskola a klubszobákban zajlik. Anyaként nagyon örülök, hogy a gyerekek végre nem csak a nyitott területen lézengenek cél nélkül.

Mióta az iskola elkezdődött, a gyerekek boldogabbnak tűnnek, esténként fáradtak és korán mennek aludni. Nagyon szeretik az oktatást, mert emlékezteti őket az iskolákra, amelyeket elhagytak. A tanárok azt mondták nekik, hogy nem tudnak majd iskolába járni egy hétig, mert szünet lesz, és a gyerekek nagyon szomorúak lettek, amiért egy hétig nem lesz tanítás.

#16

18/12/2017

Most jöttem vissza a reggeli sétából egy barátommal, akivel itt találkoztam. A mi országainkban szeretünk sétálni menni a barátainkkal, közben különböző kérdésekről és témákról beszélgetni. Általában elmegyünk tea- vagy kávéházakba és ott folytatjuk tovább a beszélgetést. Ez hiányzik nekünk, és ezért igyekszünk itt is megtenni.

Sajnos sétálni csak egy körben tudunk a konténerek által befogott udvaron, a konténerek amelyekben élünk és étkezünk. A körök rövidek, éppúgy, mint a terület, de próbálunk annyi kört megtenni, amennyit tudunk vagy ameddig a beszélgetés tart. A sétáinkat sokszor félbeszakítják a játszó gyerekek.

A társalgásaink ugyanúgy körkörösek. Újra és újra végigrágjuk magunkat a helyzetünkön és a ránk váró jövőn, a menedékjogi kérelmünk bizonytalanságának idején. Néha nosztalgiázunk az országainkban megtett sétákról, és aztán megállunk, hogy megkérjük a rendőröket, akik mindig az ajtónál állnak, hogy rágyújthassunk egy cigarettára. Rágyújtunk, és egy újabb sétára indulunk.

#15

18/12/2017

Nagyon hideg van most itt. Nincsenek hegyek errefelé, minden teljesen lapos, ezért a szél nagyon erősen fúj. Mióta a hőmérséklet lecsökkent, azóta nem lát vagy hall az ember másokat kintről. Minden szobában van fűtés, így nagyon meleg van a helyiségekben. Ugyanakkor hajlamosak vagyunk az egész napot a kis szobáinkban tölteni. Képzeljen el hat, hét vagy több fős családokat folyamatosan egy szobában összezárva. Néha úgy érzem, szükségem van a saját helyemre. A gyerekek kimennek az udvarra vagy a klubszobába játszani, mikor valamelyik szervezet foglalkozást tart. Ezek azok az alkalmak, amikor ki tudok kapcsolódni egy kicsit abban a kis helyiségben, amink van.

Vannak napok, amikor a gyerekek játszanak, átmegyek a szomszédokhoz, vagy ők jönnek át a mi szobánkba és összeülünk, mint régen csináltuk az országunkban. De persze kevesebb hely van itt, mint az otthonunkban, ahonnan jöttünk, és amit el kellett hagynunk.

#14

11/10/2017

Nagyon könnyű visszamenni oda, ahonnan jöttél. Tegnap a szektorunkból egy család több hónapnyi várakozás után úgy döntött, hogy elég volt. Sok éjszakájuk volt átgondolni, hogy mit csináljanak, mi legyen a következő lépés. Több mint másfél év alatt jutottak el idáig az országukból. 9 hónapot töltöttek Szerbiában, ebből 4-et arra várva, hogy az első helyre kerüljenek a várólistán, és bejuthassanak Magyarországra. Aztán amikor bejutottak, azt mondták nekik, amit mindannyiunknak: hogy be lesznek ide zárva egészen addig, amíg az ügyükben döntés nem születik. Négy hónap itt sok idő. Tegnap 10-kor azt mondták a bevándorlási hivatal embereinek, hogy vissza szeretnének menni Szerbiába. TÍZ perc múlva jöttek a rendőrök, és mondták nekik, hogy fejezzék be a pakolást és menjenek ki a kapun. Az elmúlt két év utazása, szenvedései, kétségbeesése és álmai egy jobb jövőről mind-mind megsemmisültek abban a 10 vagy 15 percben, amit a magyar hatóságok adtak nekik.