Egy augusztusi vasárnap délután érkezünk meg a parkba, és rögtön egy demonstráció közepébe csöppenünk. Az ember azt gondolná, hogy vidám ünneplés zajlik: zene szól, az emberek esznek, isznak, beszélgetnek, pedig valójában nagyon is komoly dologról van szó : “A park mindenkié” nevű szolidaritási rendezvényen járunk, ahol önkéntesek és menekültek együtt próbálják felhívni a figyelmet arra, ami a városban zajlik: a menedékkérők közterületekről való kiszorításáról, táborba és regisztrációra való kényszerítéséről. Belgrádban vagyunk, a vasútállomás mellett, a parkban, amit mindenki csak Info parknak nevez. Az Info park valójában egy itt jelen lévő civil szervezet neve, ami praktikus információkkal, élelmiszerrel és mobiltöltési lehetőséggel segíti a parkban lévő menekülteket. A park, a vasútállomás előtt húzódó út másik oldalán található ún. “Afghani parkkal” együtt, hasonlóan a mi II. János Pál pápa terünkhöz, sokáig afféle átutazóhelyként szolgált, ahol a menekültek eltöltöttek néhány éjszakát, mielőtt továbbmentek. A helyzet azonban a magyar határon kialakult egyre súlyosabb állapotokkal párhuzamosan egyre drámaibbá vált. Ahogy az Info park egyik dolgozója fogalmazott: tavaly nyáron kifejezetten vidám volt a hangulat, az emberek esténként zenéltek, jól érezték magukat. Tudták, hogy csak pár napot kell itt tölteniük, bizakodóak és reményteliek voltak. Ehhez képest a most a parkban jelen lévő emberek többsége hónapok óta itt van, a legtöbbjük többször is megpróbált már továbbmenni, ami minden esetben kudarccal végződött, és fogalmuk sincs, mi fog történni velük. Az embereknek nincs többé nagy kedve zenélni és örömködni.
Sajnos azt is hallottuk, hogy a szálláson lopások is előfordulnak, amit nem menekültek, hanem helyi bűnözők követnek el. A leggyakoribb áldozatok a legkiszolgáltatottabb csoport, a kísérő nélküli kiskorúak, akik időnként arról számolnak be, hogy mire reggel felébredtek, eltűnt a mobiljuk vagy a pénzük. A tolvajok számára ők könnyű prédák - nekik tulajdonképpen még abban az esetben sincs esélyük feljelentést tenni, ha konkrétan látták az elkövetőt.
A rendőrség és a Commissariat jelenléte ugyan azóta is folyamatos a parkokban, és soha nem mulasztják el - hol normális, hol erőszakos hangnemben - figyelmeztetni az embereket a táborba naponta négyszer közlekedő járatokra, ők azonban nem szeretnének táborba menni, és a hatóságok - egyelőre - úgy tűnik, békén hagyják őket. Egyszer végighallgattam egy reménytelen beszélgetést a Commissariat egyik dolgozója és egy 16 éves fiú között. A hatóság álláspontja egyértelmű: regisztrálni kell, és a táborba kell menni, különösen mert úgy hírlik, újabban már a táborokban is fel lehet iratkozni a hírhedt listára, amely naptól számítva, ha különösen szerencsés az ember, lehet, hogy fél év múlva legálisan teheti be a lábát a magyar tranzitzóna területére. Meggyőzésül még azt hozta fel a komisszár, hogy a táborban legalább van étel, mosdó, vécé meg takaró - mit sem törődve a fiú ellenvetéseivel. A fiú szerint azonban ez egyáltalán nincs így. Ő maga 3 napot töltött a Krnjača táborban. Elmondása szerint a táborban jó néhány barakk áll üresen, amelyeket jelenleg nem használnak, ehelyett egyetlen épületbe zsúfoltak be mindenkit - 10-12 embert egy szobába. Az étel, mint mondta, kevés volt és borzalmas, az ágyakban bolhák tanyáznak - már ha egyáltalán jut az embernek ágy -, továbbá amikor egy ízben barátjával együtt el akarták hagyni a tábort, nem engedték ki őket. A Krnjača tábor ugyanis jelenleg afféle elosztóhelyként funkcionál, az embereket a regisztráció után nagy eséllyel átviszik másik táborba (a regisztráció jelen esetben automatikusan egyet jelent a menedékkérelem beadásával Szerbiában) - szerencsésebb esetben a magyar vagy a horvát határ közelébe, szerencsétlenebb esetben a határtól és a fővárostól távolabb is kerülhetnek. A fiúkat valószínűleg emiatt tartották vissza, ők azonban ezt nem várták meg, és megszöktek. Másoktól azt hallottuk, a táborban nagy a fejetlenség - néha az emberek felszállnak a buszokra és megpróbálnak bejutni, de ott közlik velük, hogy nincs hely, más, már pár napja a táborban elszállásolt menekülteknek pedig azt mondják: túl sokan vagytok, menjetek, ahová akartok, vagy tudtok.
A parkban a légkör már csak azért is feszült, mert a környékbeli lakosok közül is többen vannak, akiknek nincs ínyére a helyzet. Állítólag külön facebook-csoportjuk van, itt szervezik rendszeres találkozóikat a parkba, ahol fő tevékenységük az egymás közt és a rendőrségnek való panaszkodás, valamint időnként a menekültek és az őket segítő önkéntesek vegzálása. Egy ízben én is szóba elegyedtem velük, amikor épp egy német lányt bántalmaztak verbálisan. Egy férfi a kinézete miatt leszbikusnak nevezte. Később ugyanez a férfi odament egy csapat menekült fiúhoz, hogy az - úgy látszik, itt is népszerű - Soros György-teóriát megossza velük. Azt mondta nekik, nem az ő hibájuk, ami velük történik, hanem Soros Györgyé és a civilszervezeteké, amelyektől óvakodniuk kell. Egy másik nő azt mondta nekem: egyszer valaki beszólt a mellére, azóta fél itt végigmenni. Ez a félelem azonban nem akadályozta meg abban, hogy később a helyzetben vétlen tizenéves fiúk egy csoportjára szitkokat szórjon.
Rögtön az első napon, ahogy megérkeztem, nagy feltűnést keltettem, és nem feltétlenül a bámulatos egyéniségemmel. Az emberek körében futótűzként kezdett terjedni a hír, hogy itt van egy magyar, valaki abból az országból, amelynek intézkedései miatt hónapok óta itt rostokolnak, mindenféle remény nélkül. Mondhatom, a fogadtatásom meglehetősen vegyes volt - egy fiú, miután megtudta, honnan való vagyok, elfordult, nem akart szóba állni velem. Később, miután megismert, és rájött, hogy nem vagyok egy szörnyeteg, már hajlandó volt hozzám szólni, ugyanakkor minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, így köszönt:
- Hello, problem!
Bármilyen volt is az emberek reakciója az érzelmi skálán, akár barátságosak, akár mogorvák voltak velem, egyikük sem mulasztotta el megemlíteni rögtön beszélgetésünk legelején:
- Hungary is a big problem!
A harmadik, bizonyos szempontból talán legkegyetlenebb gyakorlat a menekültek mobiltelefonjainak szisztematikus elvétele és megsemmisítése. A rendőrségnek bizonyára megvan a magyarázata, hogy miért teszi ezt, ugyanakkor én láttam már rettenetesen kiborulva embert, aki azt mondta: fogalma sincs, ezentúl hogy fog kommunikálni a családjával, ugyanis minden telefonszám a mobiljában volt.
Az emberek várnak és várnak, a fejük fölött pedig gyülekeznek a felhők. Folyamatosan reménykednek, hogy a magyar határ egyszer csak megnyílik - megszámlálhatatlan pletyka kering arról, hogy 4 nap, egy hét, egy hónap múlva a magyar kormány egyszer csak meggondolja magát, vagy az EU-ból leszólnak nekik, és az emberek végre továbbmehetnek. Tőlem is számtalanszor megkérdezték, mit tudok, én pedig minden egyes alkalommal majd’ elsüllyedtem a szégyentől, mikor azt kellett válaszolnom: én úgy tudom, a kerítést meg akarják erősíteni, a rendőrség pedig a facebookon verbuválja teljesen képzetlen emberekből az új “határvadászati” egységeit. Sajnos Szerbiában nagyon szomorú tendenciát indított el a magyar politika: az ország arra rendezkedik be, hogy a menekültek tartósan ott fognak maradni, a meglévő táborok mellé újakat építtetnek EU-s támogatásból. Mivel a macedón-szerb, illetve a bolgár-szerb határról még mindig könnyebb bejutni Szerbiába, mint Szerbiából Magyarországra vagy akár Horvátországba, az országban egyre többen fognak feltorlódni. Az embereket igyekeznek eltüntetni a többségi társadalom szeme elől, táborokba csukni, de hogy ezután mi fog történni, azt valószínűleg még ők sem tudják.