– A No Border Serbia által rögzített vallomás –
Nagyon nehéz a helyzetünk itt Szerbiában. Azt hiszem, most kerültünk a legrosszabb helyzetbe azóta, hogy elhagytuk a hazánkat. Hadd írjak le egy történetet, ami alapján talán el tudjátok képzelni, mivel kell szembesülnünk ezen az úton.
Egy körülbelül 23 fiúból álló csoporttal értünk a magyar határ közelébe, és láttuk, hogy nagyon szigorúan ellenőrzik. Azon az éjszakán nagyon esett. Egész éjszaka vártunk, de mégsem sikerült átjutnunk. Kora reggel azt mondták nekünk, hogy menjünk vissza Szabadkára, és döntsük el ott, hogy milyen másik úton induljunk el újra. Kértük a csempészeket, hogy fizessék ki a buszjegyünket vagy a taxi árát, de ők azt mondták, hogy ebben az időben nem járnak buszok és taxik sincsenek, úgyhogy menjünk vissza gyalog. Végül körülbelül 5 óra alatt sikerült visszagyalogolnunk Szabadkára.
Nagyon nehéz a helyzetünk itt Szerbiában. Azt hiszem, most kerültünk a legrosszabb helyzetbe azóta, hogy elhagytuk a hazánkat. Hadd írjak le egy történetet, ami alapján talán el tudjátok képzelni, mivel kell szembesülnünk ezen az úton.
Egy körülbelül 23 fiúból álló csoporttal értünk a magyar határ közelébe, és láttuk, hogy nagyon szigorúan ellenőrzik. Azon az éjszakán nagyon esett. Egész éjszaka vártunk, de mégsem sikerült átjutnunk. Kora reggel azt mondták nekünk, hogy menjünk vissza Szabadkára, és döntsük el ott, hogy milyen másik úton induljunk el újra. Kértük a csempészeket, hogy fizessék ki a buszjegyünket vagy a taxi árát, de ők azt mondták, hogy ebben az időben nem járnak buszok és taxik sincsenek, úgyhogy menjünk vissza gyalog. Végül körülbelül 5 óra alatt sikerült visszagyalogolnunk Szabadkára.
A következő napon, 6 óra gyaloglás után egy általuk már ismert helyre vittek minket a határ közelébe, és mondták, hogy üljünk le a „dzsungelben”. Fél óra múlva közelebb mentünk, és ott két magas kerítést láttunk. Azt mondták, ők átvágják az első kerítést, de a másodikon már nekünk kell átmásznunk, és utána fussunk. Néhány fiú mondta nekik, hogy azon a kerítésen nagyon nehéz lesz átmászni (hiszen körülbelül 4 méter magas volt), de ők erre azt válaszolták, hogy „mi átvágjuk az első kerítést, és ha valamelyikőtök nem próbál meg átmászni és visszajön, azt leszúrjuk a késekkel.”
Végül átvágták az első kerítést, és megint mondták, hogy másszunk át és fussunk. Miután átvágták a kerítést, mindenki megpróbált odafutni és átmászni a másodikon, bár néhány embernek ez nem sikerült, nagyon nehéz volt, de muszáj volt megpróbálnunk. Miközben próbáltunk átmászni a második kerítésen, és hozzáértünk, elektromos áramütést éreztünk. Folyamatosan kiabáltak nekünk, hogy másszunk és siessünk. Néhány fiú, miután megérezte az áramütést, megpróbált visszafordulni, de a csempészek üvöltöztek velük. Aztán nagy nehezen mégis sikerült átmásznunk, és elkezdtünk rohanni az erdős terület felé. 5 perc múlva sok rendőrautó jelent meg az átvágott kerítésrész közelében. A rendőrök elkezdtek minket keresni az erdőben. Eközben mi továbbra is rohantunk abban a reményben, hogy elszökhetünk előlük. 20 perc futás után megpróbálunk elrejtőzni az erdőben. Közben láttuk a magyar rendőröket vagy határvadászokat, hogy zseblámpákkal keresnek minket. Miután a földön nem találtak minket, odahívtak egy helikoptert is. Mi elbújtunk, de a helikopter fölénk szállt. 30 perc múlva megtaláltak minket, felénk rohantak, és elkezdtek ütni, rúgni és bántalmazni mindenkit. Üvöltözve fenyegettek a géppisztollyal, és nagyon megvertek. Okkersárga felső és katonai nadrág volt rajtuk, a kezükben géppisztoly. Aztán átvittek minket egy másik helyre a kollégáikhoz, akik egy másik egységhez tartozhattak, mert másfajta egyenruhájuk volt. Ők azt mondták nekünk, hogy üljünk le egy sorba. Aztán hívtak egy másik alakulatot, akik kék egyenruhában voltak és kutyáik voltak, ők pedig ránk eresztették a kutyákat, és ők is megvertek. Mikor valaki sírt, mert megijedt a kutyáktól, kinevették. Megkérdezték tőlünk, hogy ki beszél közülünk angolul, románul, szerbül vagy magyarul. Mivel félünk, hogy újabb kérdéseket fognak feltenni, senki sem mert angolul megszólalni. Erre azt mondták, hogy ha senki nem szólal meg angolul, akkor még egyszer meg fognak verni. Azt éreztem, hogy tényleg mindannyiunkat meg fognak verni, úgyhogy inkább felálltam, és mondtam, hogy én egy kicsit tudok angolul.
„Gyere velünk, téged kerestünk!” – mondták, mintha egy filmben lettünk volna.
Elkülönítettek engem a csoporttól, és elvittek a kocsik mögé, aztán azt kérdezték, hol vannak a többiek. Én mondtam nekik, hogy nem tudom, hol vannak. Ők pedig erre azt ismételgették, hogy de, én tudom, hogy hol vannak a többiek. Mire én mondtam, hogy nem tudom, mert miután átjutottunk a kerítésen, mindannyian futottunk, amerre láttunk, honnan tudhatnám, hol vannak a többiek? Erre elkezdtek üvöltözni:
„Láttuk a kamerafelvételen, hogy 17-en átjutottatok a határon, hol vannak a többiek?”
Azt gondolták, hogy én valamiféle vezetője vagyok a csoportnak, mert találtak egy hordozható telefontöltőt a táskámban. Számukra ez már bizonyítéka volt annak, hogy én vagyok a „vezető”.
Miután rájöttek, hogy nem fogom beárulni a többieket (mivel tényleg fogalmam se volt, hogy hol vannak), elkezdtek verni. Négyen voltak, két katonai és két rendőr-egyenruhás ember, és nagyon megvertek, aztán visszavittek a csoporthoz. Aztán mondták, hogy feküdjek a földre és nyújtsam ki a kezemet a fejem fölé, mint ahogy a többiek is. Azt mondták, nem nézhetünk rájuk. Aztán újra verni kezdtek, botokkal ütöttek és rúgtak is, közben jól szórakoztak és kinevettek. Az egyikük ránk is lépett, amit nagyon élveztek, örültek, hogy kínozhatnak minket. Az egyik ember, aki a parancsnokuk lehetett, egy idő után megint odajött hozzám, és a fejemre ütött a botjával, azt üvöltve, hogy mondjam el, amit a többi csoporttagról tudok. Azt is követelték, hogy mondjam el, hogyan jöttünk át és ki hozott át minket.
Több mint két órát feküdtünk így. Belevilágítottak a szemembe és követelték, hogy mondjam el, amit a csempészekről és az útvonalról tudok. Közben viccelődtek rajtam.
„Van még kedvetek Magyarországra jönni? Ha még egyszer megpróbáljátok, mi itt leszünk, várunk titeket, mert szeretünk verekedni veletek.”
Aztán több mint két óra után mondták, hogy álljunk fel egy sorba, és odahoztak egy rendőrségi járművet, ahová egyenként beültettek minket, rúgások és bántalmazás kíséretében. Mikor kértük, hogy adják vissza a táskánkat és a dolgainkat, ránk üvöltöttek, hogy „szálljatok be, ahogy mondtuk!” Soha nem kaptuk vissza a dolgainkat. A táskámban a naplóm is benne volt. Ez már a harmadik naplóm, amit elveszítettem.
A kocsiban azt mondták, hogy mikor megérkezünk, már várni fognak minket a kollégáik, hogy még jobban megverjenek, ez majd eltántorít minket a további próbálkozástól. Megérkeztünk a kerítéshez, ahol sok rendőrautó volt, itt egyenként elvittek minket és lefényképeztek, miközben továbbra is nevettek rajtunk. Egy sorba állítottak minket, és mindannyiunknak adtak egy papírt, amire pastu nyelven az volt írva, hogy meg fognak büntetni, ha még egyszer belépünk Magyarország területére.
Aztán visszahoztak Szerbiába. Most kezdtem el írni a negyedik naplómba.
Végül annyit mondanék, hogy a velünk szembeni bánásmódjuk és az egész viselkedésük egyértelműen rasszista alapú volt. Rájöttem, hogy ez egy háború, amit a dokumentumok nélküli emberek ellen folytatnak.
Végül átvágták az első kerítést, és megint mondták, hogy másszunk át és fussunk. Miután átvágták a kerítést, mindenki megpróbált odafutni és átmászni a másodikon, bár néhány embernek ez nem sikerült, nagyon nehéz volt, de muszáj volt megpróbálnunk. Miközben próbáltunk átmászni a második kerítésen, és hozzáértünk, elektromos áramütést éreztünk. Folyamatosan kiabáltak nekünk, hogy másszunk és siessünk. Néhány fiú, miután megérezte az áramütést, megpróbált visszafordulni, de a csempészek üvöltöztek velük. Aztán nagy nehezen mégis sikerült átmásznunk, és elkezdtünk rohanni az erdős terület felé. 5 perc múlva sok rendőrautó jelent meg az átvágott kerítésrész közelében. A rendőrök elkezdtek minket keresni az erdőben. Eközben mi továbbra is rohantunk abban a reményben, hogy elszökhetünk előlük. 20 perc futás után megpróbálunk elrejtőzni az erdőben. Közben láttuk a magyar rendőröket vagy határvadászokat, hogy zseblámpákkal keresnek minket. Miután a földön nem találtak minket, odahívtak egy helikoptert is. Mi elbújtunk, de a helikopter fölénk szállt. 30 perc múlva megtaláltak minket, felénk rohantak, és elkezdtek ütni, rúgni és bántalmazni mindenkit. Üvöltözve fenyegettek a géppisztollyal, és nagyon megvertek. Okkersárga felső és katonai nadrág volt rajtuk, a kezükben géppisztoly. Aztán átvittek minket egy másik helyre a kollégáikhoz, akik egy másik egységhez tartozhattak, mert másfajta egyenruhájuk volt. Ők azt mondták nekünk, hogy üljünk le egy sorba. Aztán hívtak egy másik alakulatot, akik kék egyenruhában voltak és kutyáik voltak, ők pedig ránk eresztették a kutyákat, és ők is megvertek. Mikor valaki sírt, mert megijedt a kutyáktól, kinevették. Megkérdezték tőlünk, hogy ki beszél közülünk angolul, románul, szerbül vagy magyarul. Mivel félünk, hogy újabb kérdéseket fognak feltenni, senki sem mert angolul megszólalni. Erre azt mondták, hogy ha senki nem szólal meg angolul, akkor még egyszer meg fognak verni. Azt éreztem, hogy tényleg mindannyiunkat meg fognak verni, úgyhogy inkább felálltam, és mondtam, hogy én egy kicsit tudok angolul.
„Gyere velünk, téged kerestünk!” – mondták, mintha egy filmben lettünk volna.
Elkülönítettek engem a csoporttól, és elvittek a kocsik mögé, aztán azt kérdezték, hol vannak a többiek. Én mondtam nekik, hogy nem tudom, hol vannak. Ők pedig erre azt ismételgették, hogy de, én tudom, hogy hol vannak a többiek. Mire én mondtam, hogy nem tudom, mert miután átjutottunk a kerítésen, mindannyian futottunk, amerre láttunk, honnan tudhatnám, hol vannak a többiek? Erre elkezdtek üvöltözni:
„Láttuk a kamerafelvételen, hogy 17-en átjutottatok a határon, hol vannak a többiek?”
Azt gondolták, hogy én valamiféle vezetője vagyok a csoportnak, mert találtak egy hordozható telefontöltőt a táskámban. Számukra ez már bizonyítéka volt annak, hogy én vagyok a „vezető”.
Miután rájöttek, hogy nem fogom beárulni a többieket (mivel tényleg fogalmam se volt, hogy hol vannak), elkezdtek verni. Négyen voltak, két katonai és két rendőr-egyenruhás ember, és nagyon megvertek, aztán visszavittek a csoporthoz. Aztán mondták, hogy feküdjek a földre és nyújtsam ki a kezemet a fejem fölé, mint ahogy a többiek is. Azt mondták, nem nézhetünk rájuk. Aztán újra verni kezdtek, botokkal ütöttek és rúgtak is, közben jól szórakoztak és kinevettek. Az egyikük ránk is lépett, amit nagyon élveztek, örültek, hogy kínozhatnak minket. Az egyik ember, aki a parancsnokuk lehetett, egy idő után megint odajött hozzám, és a fejemre ütött a botjával, azt üvöltve, hogy mondjam el, amit a többi csoporttagról tudok. Azt is követelték, hogy mondjam el, hogyan jöttünk át és ki hozott át minket.
Több mint két órát feküdtünk így. Belevilágítottak a szemembe és követelték, hogy mondjam el, amit a csempészekről és az útvonalról tudok. Közben viccelődtek rajtam.
„Van még kedvetek Magyarországra jönni? Ha még egyszer megpróbáljátok, mi itt leszünk, várunk titeket, mert szeretünk verekedni veletek.”
Aztán több mint két óra után mondták, hogy álljunk fel egy sorba, és odahoztak egy rendőrségi járművet, ahová egyenként beültettek minket, rúgások és bántalmazás kíséretében. Mikor kértük, hogy adják vissza a táskánkat és a dolgainkat, ránk üvöltöttek, hogy „szálljatok be, ahogy mondtuk!” Soha nem kaptuk vissza a dolgainkat. A táskámban a naplóm is benne volt. Ez már a harmadik naplóm, amit elveszítettem.
A kocsiban azt mondták, hogy mikor megérkezünk, már várni fognak minket a kollégáik, hogy még jobban megverjenek, ez majd eltántorít minket a további próbálkozástól. Megérkeztünk a kerítéshez, ahol sok rendőrautó volt, itt egyenként elvittek minket és lefényképeztek, miközben továbbra is nevettek rajtunk. Egy sorba állítottak minket, és mindannyiunknak adtak egy papírt, amire pastu nyelven az volt írva, hogy meg fognak büntetni, ha még egyszer belépünk Magyarország területére.
Aztán visszahoztak Szerbiába. Most kezdtem el írni a negyedik naplómba.
Végül annyit mondanék, hogy a velünk szembeni bánásmódjuk és az egész viselkedésük egyértelműen rasszista alapú volt. Rájöttem, hogy ez egy háború, amit a dokumentumok nélküli emberek ellen folytatnak.
Kép: BBC