Meglehetős gyomorgörccsel érkezünk meg a szegedi bíróság épülete elé – nem vagyunk elég gyakorlott tárgyalásra járók, ráadásul abban sem vagyunk biztosak, hogy beengednek-e, hiszen mint tudjuk, ma egy különösen veszélyes ember, a terrorcselekmény elkövetésével vádolt Ahmed H. tárgyalásának folytatása következik.
Rövid biztonsági ellenőrzést követően azonban már benn is vagyunk az épületben. A személyi igazolványunkat nem kéri el senki, mint ahogy azzal is megelégszenek, hogy pusztán mint magánszemélyek veszünk részt a tárgyaláson. Felmegyünk az emeletre, a terem elé, ahol már többen várakoznak – láthatóan feszült a hangulat. A bírónő és munkatársai megérkeznek, majd egy biztonsági ember felszólít minket, hogy húzódjunk el a folyosóról. Ekkor egy rendőr odalép egy bezárt vasajtóhoz és kinyitja - két állig felfegyverzett, két méteres, maszkos rendőr vezeti elő a „veszélyes embert”, akinek a kezei meg vannak bilincselve. Magas, csontos férfi, riadt szemével kontaktust keres, félénken bólint felénk. Mindannyian a terembe vonulunk – fullasztó és kicsi a hely, de nem vagyunk sokan, a zömében jobboldali média képviselői mellett alig egy-két civil kíváncsi csak a „terrorista” ügyére. Az első sorban természetesen a vádlott és elmaradhatatlan kísérői, valamint a tolmácsa foglal helyet, a második és a harmadik sort a rendőrtanúk foglalják el – elegáns inget viselő, kigyúrt, kopasz fiúk, jól összeszokott csapat, akik a tárgyalás alatt időnként viccelődésbe és kedélyes beszélgetésbe merülnek egymással.
A bírónő a tárgyalást megnyitja, és az egyik rendőr kihallgatásával kezdi, akiről később megtudjuk, hogy már az előző tárgyalás során is tett vallomást. Rövid mondataiból nem sok minden derül ki, leginkább az, hogy már nem sok mindenre emlékszik, ami nem is csoda, tekintve, hogy több, mint kilenc hónap telt el az ominózus esemény, a 2015. szeptember 16-i röszkei „összecsapás” óta. Annyit mindenesetre megtudunk, hogy valaki „két ujját v alakban felmutatva” ultimátumot adott a rendőröknek, hogy két óra múlva ha törik, ha szakad, át fognak jönni a határon, és ez a valaki – ha jól emlékszik – Ahmed H. volt. Elmondja, a rendőrségi tolmács figyelmeztette a tömeget, hogy a kerítést átlépni bűncselekmény, illetve elirányította őket a tranzitzóna felé – igaz, arra nem tér ki, hogy a több száz fős tömegben vajon hányan hallhatták meg a tolmács szavait, mint ahogy arra sem, hogy vajon mennyit értettek meg a tranzitzóna mibenlétéből. Arra is kitér, hogy a vádlott próbált hozzá beszélni, ő azonban nem vett fel vele kontaktust. Az erőszakos események és a dobálás során nem emlékszik, hogy látta volna őt.
Rövid biztonsági ellenőrzést követően azonban már benn is vagyunk az épületben. A személyi igazolványunkat nem kéri el senki, mint ahogy azzal is megelégszenek, hogy pusztán mint magánszemélyek veszünk részt a tárgyaláson. Felmegyünk az emeletre, a terem elé, ahol már többen várakoznak – láthatóan feszült a hangulat. A bírónő és munkatársai megérkeznek, majd egy biztonsági ember felszólít minket, hogy húzódjunk el a folyosóról. Ekkor egy rendőr odalép egy bezárt vasajtóhoz és kinyitja - két állig felfegyverzett, két méteres, maszkos rendőr vezeti elő a „veszélyes embert”, akinek a kezei meg vannak bilincselve. Magas, csontos férfi, riadt szemével kontaktust keres, félénken bólint felénk. Mindannyian a terembe vonulunk – fullasztó és kicsi a hely, de nem vagyunk sokan, a zömében jobboldali média képviselői mellett alig egy-két civil kíváncsi csak a „terrorista” ügyére. Az első sorban természetesen a vádlott és elmaradhatatlan kísérői, valamint a tolmácsa foglal helyet, a második és a harmadik sort a rendőrtanúk foglalják el – elegáns inget viselő, kigyúrt, kopasz fiúk, jól összeszokott csapat, akik a tárgyalás alatt időnként viccelődésbe és kedélyes beszélgetésbe merülnek egymással.
A bírónő a tárgyalást megnyitja, és az egyik rendőr kihallgatásával kezdi, akiről később megtudjuk, hogy már az előző tárgyalás során is tett vallomást. Rövid mondataiból nem sok minden derül ki, leginkább az, hogy már nem sok mindenre emlékszik, ami nem is csoda, tekintve, hogy több, mint kilenc hónap telt el az ominózus esemény, a 2015. szeptember 16-i röszkei „összecsapás” óta. Annyit mindenesetre megtudunk, hogy valaki „két ujját v alakban felmutatva” ultimátumot adott a rendőröknek, hogy két óra múlva ha törik, ha szakad, át fognak jönni a határon, és ez a valaki – ha jól emlékszik – Ahmed H. volt. Elmondja, a rendőrségi tolmács figyelmeztette a tömeget, hogy a kerítést átlépni bűncselekmény, illetve elirányította őket a tranzitzóna felé – igaz, arra nem tér ki, hogy a több száz fős tömegben vajon hányan hallhatták meg a tolmács szavait, mint ahogy arra sem, hogy vajon mennyit értettek meg a tranzitzóna mibenlétéből. Arra is kitér, hogy a vádlott próbált hozzá beszélni, ő azonban nem vett fel vele kontaktust. Az erőszakos események és a dobálás során nem emlékszik, hogy látta volna őt.
A rövid beszámoló után a bírónő felolvassa a korábban tett vallomását, megjegyezve, hogy az nem teljesen egyezik az imént elhangzottakkal – abban még szerepeltek olyan kijelentések, hogy bár eleinte nyugtatni próbálta a tömeget, később társaival együtt uszította és hergelte őket, és részt vett a kerítésrongálásban is. A tanú jelzi, hogy korábbi vallomását fenntartja. Ezután Ahmed H. meglehetősen rövid reakcióját hallhatjuk – a magyar nyelvet kissé törve beszélő tolmácsa segítségével elmondja, hogy nem találkozott ezzel a rendőrrel, nem mondott és nem mutatott ilyet. A bírónő nem kommentálja a szavait.
Kitör a szünet, aminek egyértelmű látványossága, hogy a vádlottat jóval megtermettebb, maszkos őrei visszakísérik a vasajtajú szobába, majd egy harmadik rendőr gondosan rájuk zárja az ajtót. Tizenöt perccel később a szoba ajtaja megnyílik, és kezdődik a második rész, amikor egy végeérhetetlen, borzalmas minőségű, hang nélküli rendőrségi felvételt láthatunk a falra vetítve – kissé szerencsétlen módon a terem jobb oldalán, épp az elsötétítetlen ablakokkal szemben, így a felvételt a terem jobb oldalán ülők számára látni lehetetlen, de a többiek számára is kissé nehéz értelmezni a fényviszonyok miatt. Az anyagot a rendőrsorfal mögül rögzítették, így a kép nagy részét a rohamsisakos, később pajzsokkal felszerelt rendőrsorfal foglalja el, míg valamivel messzebb valóban felfedezhetjük a hangyabolyra emlékeztető embertömeget a kerítés túloldalán. A fontosabbnak ítélt részeknél a bírónő beközelítésre szólítja fel a vetítőt kezelő kollégáját – igaz, igazán közel így sem juthatunk az eseményekhez.
A vetítés kétségkívül legidegesítőbb velejárója, hogy a bírónő még a legelején felszólítja a tanúkat, hogy aki felismeri magát a felvételen, jelezze, így aztán a két órán is túlnyúló vetítést folytonosan megszakítja a „Bírónő! Felismertem magam!” – felkiáltás a rendőrök részéről, mindez olyan lelkesedéssel, mintha csak a tévében látták volna meg magukat. A bírónő ekkor minden egyes alkalommal leállíttatja és visszatekerteti a felvételt az említett perchez, majd jegyzőkönyvbe veteti a látottakat. Nagyon nehéz röviden visszaadni, hogy mennyi érdektelen részlet hangzott el a vetítés során a bírónő szájából, aki nyilvánvaló ellenszenvvel viseltetett a „migránsok” iránt, akik folyamatosan „mutogattak” és „dobáltak” – egy ponton úgy éreztem, hibát követtem el azzal, hogy nem striguláztam az elejétől kezdve, hányszor hallottam e szavakat a szájából, de nem vagyok biztos benne, hogy nem beszélhetünk százas nagyságrendről. A legfontosabb dolgok, amik kiderültek, mindenesetre ezek (az idézőjeles részek a bírónő szavai):
Ezután következik a tárgyalás kétségtelenül legszomorúbb része, Ahmed H. rövid kihallgatása. A bírónő megkérdezi, hogy elismeri-e, hogy hangosbemondóval a kezében kommunikált a kerítés szerb oldalán, ujjával mutogatott, illetve háromszor tárgyakat dobott a magyar rendőrök felé. Ahmed H. félénken mond valamit a tolmácsnak, mire ő épp csak hogy belekezd a mondatba – „A családommal tartózkodtam…”, mire a bírónő azonnal felcsattan, hogy nem kell megismételnie a korábbi vallomását, arra válaszoljon, hogy amit mond, megfelel-e a valóságnak. Reménytelen „párbeszéd” kezdődik a rendkívül támadóan fellépő bíró és a gyengén védekezni próbáló vádlott között, akinek a helyzetét az is nehezíti, hogy a tolmács nem beszéli tökéletesen a magyar nyelvet. Ahmed H. hiába mondja el, hogy bár valóban volt a kezében megafon, azzal a tömeget nem hergelni próbálta, hanem éppen hogy nyugtatni, és a rendőrökkel csak beszélni szeretett volna, el szerette volna mondani, hogy nem akarnak semmi rosszat, csak át szeretnének jönni, a bírónőnél ez láthatóan süket fülekre talál, sőt, ironikus élű, ingerült kérdésekkel bombázza a vádlottat, a rendőrök halk kuncogásától kísérve. A vallomás kétségkívül megkérdőjelezhető pontja a dobálás, amiről Ahmed H. azt állítja, hogy nem a rendőrökre, hanem egy társára célzott, akivel összeveszett. Mindenesetre ez az a pont, ahol a bírónőnél „elszakad a cérna”:
Bírónő: - De akkor még Magyarországon sehol nem voltak migránsok. Ott landolt az a három kő, amit eldobott.
Tolmács: - Sok ember volt a kordon és a rendőrök között. Lehet, hogy a felvétel nem mutatja.
Bírónő: - Akkor mi látjuk biztos rosszul.
Tolmács: - Nem akartam magyar rendőröket dobálni. A szüleim betegek, gyerekeim vannak. Semmit nem akartam, csak továbbmenni.
Bírónő: - Mekkora volt a távolság a kerítés meg a kordon között?
Tolmács: - 30-40 méter volt, sok ember volt előttem, köztem meg a kerítés között.
Bírónő: - Maga előtt a felvételen senki nem áll a kerítés és a rendőrkordon között. Jó, akkor nem a rendőröket akarta megdobni, ugye?
A vallomás megtétele után a bírónő felszólítja az egyik tanút, hogy mondja meg, mennyi volt a távolság a kerítés és a kordon között, mire ő azt válaszolja, hogy 5 méter vagy kevesebb, majd egy másik rendőr közli, hogy szerinte csak két méter. A tanúk végül a bírónő vezényletével egyhangúan abban egyeznek meg, hogy mégiscsak két méter volt.
Ismét szünet következik, aminek nagyon örülünk, mert a benti klíma és a hangulat egyaránt elviselhetetlen. Ismét látjuk, hogy őrei a zárható szobába kísérik a vádlottat, és elkapjuk a pillanatot, ahogy a szobát kulcsra záró rendőr cinkosan összevigyorog az egyik tanúval. Fél óra elteltével visszamegyünk – a folyosón előttünk vezetik el Ahmedet, aki ezúttal nem néz ránk, mintha tartana attól, amit az arcunkon láthat. Megtörten maga elé néz. Ismét vetítés következik, ezúttal magánszemélyek által a youtube-ra feltöltött, illetve különböző médiumok által készített felvételekből. A minőség ezúttal se sokkal jobb, de legalább a hangot hallhatjuk, ami persze így is nehéz, hiszen alapzajnak ott van a folyamatos kiabálás. Arra mindenesetre ezekből a felvételekből sem kapunk bizonyítékot, hogy Ahmed H. uszította volna a tömeget, és az állítólagos ultimátum sem hangzik el. Ahmed H. hol angolul, hol arabul próbál beszélni a rendőrökkel, illetve a tömeggel – érdekes része a tárgyalásnak, hogy miközben a felvételeket nézzük, ugyanaz a rendőrségi tolmács fordítja Ahmed H. szavait a bírónőnek, aki a „balhé” idején jelen volt, és akivel Ahmed H. a kommunikációt egy idő után megtagadta. Ezután a bírónő olvassa fel, hogy milyen mondatok hangzottak el a vádlott szájából rendőrségi elemzők szerint. Ezeket tudjuk meg biztosan:
A vetítés szórakoztató része, hogy a tanúk továbbra sem állnak le az önfelismerős játékkal. „Az ott te vagy!” , és hasonló mondatok hangzanak el a rendőrök szájából, akik szemmel láthatóan egyre felszabadultabban viselkednek, és nem igazán érinti meg őket, hogy miért is nézik ezeket a videókat. A tárgyalás befejeződik, a bírónő közli, hogy a per folytatása szeptember 23-án lesz, majd megjegyzi, a tanúk benzinköltsége a második emeleti pénztárban természetesen visszaigényelhető. Őrei elvezetik a könnyező Ahmed H-t, akire újabb három hónap vár a börtönben, így már több mint egy évet lesz előzetesben, mire a tárgyalása befejeződik. Sajnos annak ellenére, hogy az állítólagos terrorcselekménynek mi a nyomát sem tudtuk felfedezni, és azt is jól láttuk, hogy Ahmed H. korántsem az egyetlen hangadó volt a tömegben, még csak nem is a legaktívabb és a legerőszakosabb résztvevő, a rendőrség éppen őt, illetve tíz másik társát tartóztatta le, köztük Ahmed H. idős, beteg szüleit. Csak reménykedhetünk benne, hogy bár a bírónő látható ellenszenvvel viseltetik a vádlott iránt, végül a bizonyítékok hiányában kénytelen lesz kedvező ítéletet hozni.
Kitör a szünet, aminek egyértelmű látványossága, hogy a vádlottat jóval megtermettebb, maszkos őrei visszakísérik a vasajtajú szobába, majd egy harmadik rendőr gondosan rájuk zárja az ajtót. Tizenöt perccel később a szoba ajtaja megnyílik, és kezdődik a második rész, amikor egy végeérhetetlen, borzalmas minőségű, hang nélküli rendőrségi felvételt láthatunk a falra vetítve – kissé szerencsétlen módon a terem jobb oldalán, épp az elsötétítetlen ablakokkal szemben, így a felvételt a terem jobb oldalán ülők számára látni lehetetlen, de a többiek számára is kissé nehéz értelmezni a fényviszonyok miatt. Az anyagot a rendőrsorfal mögül rögzítették, így a kép nagy részét a rohamsisakos, később pajzsokkal felszerelt rendőrsorfal foglalja el, míg valamivel messzebb valóban felfedezhetjük a hangyabolyra emlékeztető embertömeget a kerítés túloldalán. A fontosabbnak ítélt részeknél a bírónő beközelítésre szólítja fel a vetítőt kezelő kollégáját – igaz, igazán közel így sem juthatunk az eseményekhez.
A vetítés kétségkívül legidegesítőbb velejárója, hogy a bírónő még a legelején felszólítja a tanúkat, hogy aki felismeri magát a felvételen, jelezze, így aztán a két órán is túlnyúló vetítést folytonosan megszakítja a „Bírónő! Felismertem magam!” – felkiáltás a rendőrök részéről, mindez olyan lelkesedéssel, mintha csak a tévében látták volna meg magukat. A bírónő ekkor minden egyes alkalommal leállíttatja és visszatekerteti a felvételt az említett perchez, majd jegyzőkönyvbe veteti a látottakat. Nagyon nehéz röviden visszaadni, hogy mennyi érdektelen részlet hangzott el a vetítés során a bírónő szájából, aki nyilvánvaló ellenszenvvel viseltetett a „migránsok” iránt, akik folyamatosan „mutogattak” és „dobáltak” – egy ponton úgy éreztem, hibát követtem el azzal, hogy nem striguláztam az elejétől kezdve, hányszor hallottam e szavakat a szájából, de nem vagyok biztos benne, hogy nem beszélhetünk százas nagyságrendről. A legfontosabb dolgok, amik kiderültek, mindenesetre ezek (az idézőjeles részek a bírónő szavai):
- Ahmed H. valóban jelen volt a tömeg első soraiban
- Ahmed H. valóban „mutogat” valamit az ujjával, csak úgy, mint 40-50 másik társa. Egy idő után kezébe kerül a hangosbemondó, amibe csakugyan beszél – igaz, hogy mit, azt nem halljuk
- a rendőrök folyamatosan könnygázt szórnak a tömegbe, akik csakugyan „dobálással” válaszolnak
- sokan kapaszkodnak a kerítésbe, ami időnként ki is nyílik. Néhányszor Ahmed H. is látható köztük
- vízágyúval lőnek a tömegre
- Ahmed H. is részt vesz a „magyar rendőrök dobálásban” – három dobás lett megörökítve, a bírónő szerint az egyik esetben egy tenyerénél nagyobb, feltehetően tégladarab volt a kezében
- Ahmed H. időnként gyerekeket („személyeket”) visz a kezében
- a „migránsok” áttörik a kerítést, majd megkezdődik a TEK brutális „tömegoszlatása”
Ezután következik a tárgyalás kétségtelenül legszomorúbb része, Ahmed H. rövid kihallgatása. A bírónő megkérdezi, hogy elismeri-e, hogy hangosbemondóval a kezében kommunikált a kerítés szerb oldalán, ujjával mutogatott, illetve háromszor tárgyakat dobott a magyar rendőrök felé. Ahmed H. félénken mond valamit a tolmácsnak, mire ő épp csak hogy belekezd a mondatba – „A családommal tartózkodtam…”, mire a bírónő azonnal felcsattan, hogy nem kell megismételnie a korábbi vallomását, arra válaszoljon, hogy amit mond, megfelel-e a valóságnak. Reménytelen „párbeszéd” kezdődik a rendkívül támadóan fellépő bíró és a gyengén védekezni próbáló vádlott között, akinek a helyzetét az is nehezíti, hogy a tolmács nem beszéli tökéletesen a magyar nyelvet. Ahmed H. hiába mondja el, hogy bár valóban volt a kezében megafon, azzal a tömeget nem hergelni próbálta, hanem éppen hogy nyugtatni, és a rendőrökkel csak beszélni szeretett volna, el szerette volna mondani, hogy nem akarnak semmi rosszat, csak át szeretnének jönni, a bírónőnél ez láthatóan süket fülekre talál, sőt, ironikus élű, ingerült kérdésekkel bombázza a vádlottat, a rendőrök halk kuncogásától kísérve. A vallomás kétségkívül megkérdőjelezhető pontja a dobálás, amiről Ahmed H. azt állítja, hogy nem a rendőrökre, hanem egy társára célzott, akivel összeveszett. Mindenesetre ez az a pont, ahol a bírónőnél „elszakad a cérna”:
Bírónő: - De akkor még Magyarországon sehol nem voltak migránsok. Ott landolt az a három kő, amit eldobott.
Tolmács: - Sok ember volt a kordon és a rendőrök között. Lehet, hogy a felvétel nem mutatja.
Bírónő: - Akkor mi látjuk biztos rosszul.
Tolmács: - Nem akartam magyar rendőröket dobálni. A szüleim betegek, gyerekeim vannak. Semmit nem akartam, csak továbbmenni.
Bírónő: - Mekkora volt a távolság a kerítés meg a kordon között?
Tolmács: - 30-40 méter volt, sok ember volt előttem, köztem meg a kerítés között.
Bírónő: - Maga előtt a felvételen senki nem áll a kerítés és a rendőrkordon között. Jó, akkor nem a rendőröket akarta megdobni, ugye?
A vallomás megtétele után a bírónő felszólítja az egyik tanút, hogy mondja meg, mennyi volt a távolság a kerítés és a kordon között, mire ő azt válaszolja, hogy 5 méter vagy kevesebb, majd egy másik rendőr közli, hogy szerinte csak két méter. A tanúk végül a bírónő vezényletével egyhangúan abban egyeznek meg, hogy mégiscsak két méter volt.
Ismét szünet következik, aminek nagyon örülünk, mert a benti klíma és a hangulat egyaránt elviselhetetlen. Ismét látjuk, hogy őrei a zárható szobába kísérik a vádlottat, és elkapjuk a pillanatot, ahogy a szobát kulcsra záró rendőr cinkosan összevigyorog az egyik tanúval. Fél óra elteltével visszamegyünk – a folyosón előttünk vezetik el Ahmedet, aki ezúttal nem néz ránk, mintha tartana attól, amit az arcunkon láthat. Megtörten maga elé néz. Ismét vetítés következik, ezúttal magánszemélyek által a youtube-ra feltöltött, illetve különböző médiumok által készített felvételekből. A minőség ezúttal se sokkal jobb, de legalább a hangot hallhatjuk, ami persze így is nehéz, hiszen alapzajnak ott van a folyamatos kiabálás. Arra mindenesetre ezekből a felvételekből sem kapunk bizonyítékot, hogy Ahmed H. uszította volna a tömeget, és az állítólagos ultimátum sem hangzik el. Ahmed H. hol angolul, hol arabul próbál beszélni a rendőrökkel, illetve a tömeggel – érdekes része a tárgyalásnak, hogy miközben a felvételeket nézzük, ugyanaz a rendőrségi tolmács fordítja Ahmed H. szavait a bírónőnek, aki a „balhé” idején jelen volt, és akivel Ahmed H. a kommunikációt egy idő után megtagadta. Ezután a bírónő olvassa fel, hogy milyen mondatok hangzottak el a vádlott szájából rendőrségi elemzők szerint. Ezeket tudjuk meg biztosan:
- a tolmács valóban felszólította a tömeget, hogy induljanak el a tranzitzóna felé
- valaki a tömegből azt kiáltja, hogy mindenképpen át fognak jönni, az egyik tanú felismerni véli Ahmed H. hangját
- Ahmed H. beszélni akar a rendőrökkel, és közli, hogy a tolmács hazudik, és angolul akar tárgyalni valakivel
- Ahmed H. „mutogat”, vagyis magyarázás közben gesztikulál. Magyarország felé mutat.
- Ahmed H. angolul ezt mondja: „Kérem, mondják meg, mit csináljunk!” („Please tell me what we should do!”)
- Ahmed H. azt mondja: „nincs gond” („no problem”)
- Ahmed H. azt mondja: „gyerekeink vannak” („we have children”)
- Ahmed H. azt mondja: „nyissák ki!” („open!”)
- Ahmed H. azt mondja a tömegnek: „senki ne dobjon senkit”
- Ahmed H. azt mondja: „szeretjük a magyar rendőröket, szeretjük Magyarországot”
- Ahmed H. azt mondja: „az a probléma, hogy gyerekek, beteg emberek vannak köztünk
- Ahmed H. azt mondja: „fogyóban van a türelmünk”
- egy rendőr közli Ahmed H-val, hogy a határ le van zárva, induljanak el jobbra, a tranzitzóna felé, mire Ahmed H. visszakérdez, hogy merre van
- Ahmed H. azt mondja a tömegnek: „várjatok, menjetek vissza!”
- több másik férfi kiabál a rendőröknek, hogy nyissák ki a kaput
A vetítés szórakoztató része, hogy a tanúk továbbra sem állnak le az önfelismerős játékkal. „Az ott te vagy!” , és hasonló mondatok hangzanak el a rendőrök szájából, akik szemmel láthatóan egyre felszabadultabban viselkednek, és nem igazán érinti meg őket, hogy miért is nézik ezeket a videókat. A tárgyalás befejeződik, a bírónő közli, hogy a per folytatása szeptember 23-án lesz, majd megjegyzi, a tanúk benzinköltsége a második emeleti pénztárban természetesen visszaigényelhető. Őrei elvezetik a könnyező Ahmed H-t, akire újabb három hónap vár a börtönben, így már több mint egy évet lesz előzetesben, mire a tárgyalása befejeződik. Sajnos annak ellenére, hogy az állítólagos terrorcselekménynek mi a nyomát sem tudtuk felfedezni, és azt is jól láttuk, hogy Ahmed H. korántsem az egyetlen hangadó volt a tömegben, még csak nem is a legaktívabb és a legerőszakosabb résztvevő, a rendőrség éppen őt, illetve tíz másik társát tartóztatta le, köztük Ahmed H. idős, beteg szüleit. Csak reménykedhetünk benne, hogy bár a bírónő látható ellenszenvvel viseltetik a vádlott iránt, végül a bizonyítékok hiányában kénytelen lesz kedvező ítéletet hozni.
RSS Feed